Úgy lázadt, hogy szándékában sem állt – Kondor Béla kiállítása a Várkert Bazárban

Az '50-es, '60-as évek képzőművészeti közegére jellemző, a politikai nézeteknek ideológiai teret biztosító szocialista realizmus, a hivatalos kultúrpolitikával szembeforduló neoavantgárd, valamint az impresszionista alapokon nyugvó poszt-nagybányai hangulatfestészet mind olyan művészetfelfogások voltak, amelyekből az 1931-ben született Kondor Béla nem kért.

Ő inkább a reneszánszban gyökerező, mélyebb realizmusból merített, az avantgárddal szemben pedig ragaszkodott a figurális festészethez, valamint a technikai profizmushoz, amit az Erdélyi Miklós körül kibontakozó neoavantgárd mozgalom elvetett; szerintük nem volt szükség kézügyességre és tanultságra a művészethez, csak intuícióra és ötletre. A hangulatfestészet sem állt hozzá közel, mert fontosabb volt számára a kompozíció és a figurák konstrukcióként való felfogása.

A Képzőművészeti Főiskolán ebből konfliktusa is támadt, a festő szakról a harmadik évben eltanácsolták. Pedig nem volt könnyű bekerülnie: elsőre nem vették fel, így egy darabig villanyszerelőként dolgozott. Kirúgása után a grafika tanszék fogadta be, ahol Barcsay Jenő, Kmetty János és Koffán Károly voltak a mesterei; 1956-ban diplomázott a Dózsa György-féle parasztfelkelésről készített rézkarcsorozatával, ami ellentmondásos véleményeket keltett a szakmában.

A hivatalos kultúrpolitika aztán se nem támogatta, se nem tiltotta – egyszerűen csak megtűrte. Pedig nem politikai vagy ideológiai, hanem tisztán művészi megfontolások vezérelték. Úgy szállt szembe korának elvárásaival, hogy szándékában sem volt; ment a maga – végül forradalmivá váló – útján.

Marosvölgyi Gábor kurátor szerint ha mégis kategorizálni szeretnénk művészetét, akkor fantasztikus környezetbe helyezett realista formavilága miatt leginkább a szürrealizmushoz közelíthetőek mitikus lényeket, angyalokat, repülőket felvonultató különös festményei.

Mindössze másfél évtizedes munkássága a klasszikus örökségből táplálkozott, inspirálta Rembrandt, Goya, Dürer, utóbbi műveit egy sorozatában újra is értelmezte. Hatottak rá Bosch apokaliptikus víziói, William Blake költészete, a középkori freskók transzcendens világa és az európai klasszikus művészet – mindent magába szívott, hogy a saját ízlése szerint újragyúrja.

Kiállítása nem kronologikusan, hanem tematikai csomópontok szerint épül fel, külön blokkot kapnak például a történelmi tárgyú képek, a klasszikus örökség újragondolásai, a zenéhez való viszonya, a portrék, és persze az angyal-motívum köré szerveződő művek. Utóbbi végigkísérte életét; angyalai azonban nem glóriás, magasztos lények, inkább a gyarló emberhez hasonlatosak, és egyik fő műve, az Ítélkező, késes angyal is sejteti, hogy korántsem jóindulatú teremtmények. A szárnyalás, a földöntúliság motívuma később is visszatér nála, a repülők iránti szenvedélye alakot ölt festményeken és rézkarcokon egyaránt. Budapest 1944-es bombázása is tematizálódik ezeken a képeken, egyes képein pedig űrhajósok váltják fel az angyalokat.

Mindebből azt gondolnánk, erősen hívő művésszel állunk szemben, pedig Kondor Béla nem tekintette magát vallásos embernek, és inkább az a hittel való kínlódás és istenkeresés jellemezte, ami József Attilát vagy Adyt. Vívódásait, jó és rossz küzdelmét művészetén keresztül fogalmazta meg. Rövid pályája során nem is képeivel, hanem a könyv- és lapillusztrációival kereste a kenyerét. Ezzel nem volt egyedül: a festők ebben a korszakban egzisztenciálisan sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint a grafikusok, nem véletlenül tehető ekkorra a magyar könyvillusztráció fénykora. Főleg grafikai munkásságának lett széles követőtábora és iskolája, amivel külföldön is elismerést vívott ki.

41 évesen, veleszületett szívrendellenességben halt meg; ha tervezett párizsi kiállítása megvalósul, Albert Camus mondott volna beszédet a megnyitóján. Munkásságának mintegy 70 százaléka halála után néhány évvel állami gyűjteményekbe került, kisebb része magángyűjtőknél lelhető fel.