A ’60-as években, pályája kezdetén alig akadt galéria vagy múzeum, amelyik kiállította volna, ma pedig már igazi világsztár. Georg Baselitz napjaink egyik legkeresettebb német kortárs képzőművésze, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett kiállítása pedig a legelső tárlat a kelet-közép-európiai régióban, amelyik az életmű valamennyi korszakát bemutatja. Baselitz még külön művet is alkotott a budapesti közönségnek.

Rögtön a bejáratnál fogad minket néhány Baselitz monumentális, emblematikus művei közül, melyeken gigászi bajszos Hitler-portrékra ismerünk rá. A művész egész életműve az absztrakt idő köré szerveződik: feldolgozza és átalakítja a múltat, saját emlékeit, a német táj, a német gyökerek motívumait. „A múlt mozaikjaiból formálja meg a jelent, és a jövő számára továbbadja” – fejtette ki Bódi Kinga, aki Alexander Tolnay mellett a kiállítás kurátora.„Ez teszi őt korunk legautonómabb művészévé, aki független minden trendtől” – mondta a sajtóbejáráson. Baselitz sajátos időkezelési metódusai determinálták, hogy ne időrend szerint mutassák be az életművet, hanem fontosabb fordulópontok és kérdésfelvételek mentén.

Mivel saját élete, gyerekkora és környezete is nagyon erősen meghatározta a konkrét műveket, muszáj röviden ismertetnünk Baselitz életét. Főleg, hogy kortárs alkotóról lévén szó, nem feltétlenül ismerik a magyarok, ami nem az ő hibájuk. 2012-ben pont ezért azzal a szándékkal indított sorozatot a Szépművészeti Múzeum, hogy a kortárs német képzőművészet nagy alakjait közelebb hozza a hazai közönségnek, és Günther Uecker, majd Jörg Immendorf után most Georg Baselitz következik.

A művész 1938-ban született szászországi Deutschbaselitzben Hans Georg Kernként, amelyet később szülőfaluja nevére változtatott. Ekkor a nemzetiszocializmus idején járunk, közvetlenül a világháború kitörése előtt. Baselitz vérzivataros időkben, gyakorlatilag fegyverek és katonák között nőtt fel; meghatározó élménye volt a közeli Drezda szétbombázása, és mikor 1945-ben az oroszok földig rombolták a faluját, ő a pincében bújt el édesanyjával és két nővérével. Apja náci múltja miatt börtönbe került, és el is tűnt az életükből.

Ezek az élmények később folyamatos ellenállásra késztették családjával, korával, a társadalommal szemben. Az '50-es évek NDK-jában és a kelet-berlini művészeti főiskolán teljesen ismeretlen volt az avantgárd, az expresszionizmus és az absztrakt művészet, ennek ellenére megfogalmazódott benne, hogy a festőnövendékekre erőltetett realista festészettel nem fog azonosulni. Pontos Sztálin-portrék festése helyett absztrakt képeket, pacákat kezdett festeni, ami miatt ki is rúgták.

Viszont hiába költözött át 1957-ben Nyugat-Berlinbe (ez még lehetséges volt akkor, a berlini fal ugyebár csak 1961-ben épült fel), a szabadság és a nyugati szemlélet nem felszabadítóan hatott rá, hanem inkább nyomasztóan.

Nem tudott választani a nyugatról áramló absztrakt trendek és a realista hagyományok között, és ez az őrlődés egyre inkább egy harmadik út felé terelte: kísérletet tett figurális képek absztrakt megfestésére. Első, 1963-as kiállítása mégis botrányba fulladt, képeit obszcénnak és pornográfnak minősítették, és munkásságának első 20 éve főleg ismeretlenségben telt. Csak a '70-80-as évektől kezdett el szerepelni nagyobb nemzetközi tárlatokon.

Baselitz életműve nagyon gazdag, több mint 2500 képet festett, emellett szobrokat, sokszorosított grafikákat és rajzokat is készített. A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása nem retrospektív, tehát nem a teljes életművet mutatja be, de a jelentős osztrák és német köz- és magángyűjteményekből, illetve magától a mestertől kölcsönzött több mint nyolcvan festmény, szobor és nyomat egész alkotómunkájáról alapos áttekintést nyújt.

Láthatjuk például Remix sorozatának darabjait, amelyen korai, háború utáni „antihősöket”, partizánokat, pásztorokat, rebelliseket ábrázoló képeit festette újra, vagy híres Széttépett zöld című festményét, amelyben felmerült benne a figurális és az absztrakt festészet közötti vívódás megoldása. Ennek eredményeképp 1969-től megfordította képeit, pontosabban fordítva festette a festményeken látható motívumokat, felforgatva a perspektívákat, tónusokat; ez talán a legerősebb védjegye, és jó párat megtekinthetünk ikonikus munkáiból. Később egyre jobban eltávolodik attól, hogy „üzenete” legyen a képeinek: alakjait deformálja, és az általa létrehozott „csúf”, formátlan képek a szépség fogalmát is felülírják, a festészet alapkérdéseit feszegetik.

A művész nemsokára betölti a 80. életévét, és az utóbbi 4-5 évben készült festményei melankolikusabbak, csontvázszerű szellemalakokat villant elénk. A kiállítás utolsó termében ezek láthatóak, a pontot az i-re pedig egy óriási felfüggesztett csontvázszobor teszi fel, amelyet csak a budapesti kiállítás kedvéért formázott meg újra; ez is jelzi, hogy ez a páratlan életmű lassan a végéhez közeledik. Még nem késő megismerni.