Az ötvenes évek elejét nem véletlenül nem tartjuk a budapesti színházi élet csúcsának művészi tekintetben. Hiába szerepeltek kiváló színészek, akiket tehetséges rendezők instruáltak, ha a „futottak még” kategóriás szovjet szerzők darabjaiból kellett dolgozni, vagy mondjuk halála előtt Rómeó belépett a pártba.
A 60. évforduló kiváló alkalom arra, hogy a szervezők kilépjenek a szokásos, eseménysort felelevenítő és hősöket megidéző emlékezetmódból, és megmutassanak olyasmit, ami a korszak (jelen esetben az 1956-os év) hangulatát, hétköznapjait, mikrotörténeteit veszi nagyító alá. A színházi élet rajongói, rendszeres bérletvásárlók értékelni fogják azt a néhány négyzetméteren bemutatott, sokszínű kiállítást, amely a pesti színházi élet egyik sajátos korszakában kalauzol minket.
A kiállítás öt nagy színház, a Nemzeti Színház, az Operaház, a Budapesti Operettszínház, a Madách Színház és a Magyar Néphadsereg Színháza (a mai Vígszínház) egy-egy nagyméretű, fekete-fehér fotója köré épül és ezeknek korabeli előadásait, hangulatát mutatja be. Láthatunk még korabeli plakátokat, archív képeket, színházi dokumentumokat, melyeket a Színháztörténeti Múzeum gyűjteményéből kölcsönöztek a kiállítás idejére.
A tárlat hozzátesz ahhoz, hogy megelevenedjen előttünk a 60 évvel ezelőtti Budapest kulturális életével, az 1953-as fordulat utáni szabadabb színházi elvekkel és azokkal az írókkal és szerzőkkel, akiknek az előző évek némasága után igazi felszabadító, forradalmi érzés volt újra a színpadra dolgozni.
Az október 23-ig látogatható kiállítás színesíti az évfordulót és az emlékezést: ez is 1956, ez is Budapest.
