Szenvedő gyerekek, pengés kerítés, katasztrófák és sok-sok vér: a 2016-os World Press Photo győztes képei ezúttal sem okoztak csalódást. Az gondoltuk, a világ eseményeit nyomon követő látogatónak nem sok újdonságot nyújthat a Néprajzi Múzeumban rendezett kiállítás, ezzel szemben értek minket meglepetések.

Mi más lehetett volna az idei kiállítás leggyakrabban felbukkanó témája, mint a menekültválság?­ Bár egy egész különterem mutatta be a Reuters migránshelyzettel foglalkozó Pulitzer-díjas munkáit (köztük két magyar fotós fényképeit is), a központi kiállítótérben rengeteg sokkoló alkotás fogadott minket mind a migrációról, mind a Szíriában zajló háborús pokolról. Azok a képek jönnek velünk szembe óriási méretben, amelyeket lehet, átgörgetünk a Facebook-timeline-t böngészve, és amelyek talán már át is lépik az ingerküszöbünket: porig rombolt városok, menekültek a tengeren, a határon várakozva, kerítéseket áttörve, vízágyúk sugarában; köztük sok-sok gyerek megrázó fotója.

Ugyanaz a kérdés merül fel bennünk, ami a közösségi médiában felkapott, poros és véres szíriai kisfiú képe kapcsán is: etikus-e a vérben fürdő halottat, az elhunyt kislányát sirató apát vagy a partra sodródott menekült férfi holttestét premier plánban megmutatni a „közjó”, az informálás, a látogatottság és az együttérzés felkeltése érdekében? A World Press Photo Alapítvány ezen a problémán átlép, és azt mondja: a cél szentesíti eszközt. Mindenesetre azzal a kellemetlen érzéssel jártuk végig a kiállítást, hogy nem elég, hogy a harmadik világ egy kiszolgáltatott csoport, szenvedéseiken az utazó kiállításnak köszönhetően majd 45 ország száz városában fognak milliók szörnyülködni, hogy majd saját szerencsés helyzetüket konstatálva hazatérjenek otthonaikba.A World Press Photo kiállításon évről évre megjelennek a „slágertémák”, amelyek az átlagos hírfogyasztóknak talán már unalmasak is: a globális felmelegedés, a természeti katasztrófák, a kipusztulófélben lévő védett állatok, a rasszizmus, a nők elleni erőszak és a homoszexuális párok nehézségei.

Idén többek között elefántokat (és embereket) gyilkoló szudáni orvvadászok, a nepáli földrengés, a kínai széntüzelésű erőmű légszennyezése, az élőhelyüket elvesztő borneói orangutánok, az egyszerre teherbe eső, majd két kisfiúnak életet adó New Yersey-i leszbikus pár története gondolkoztatta el a látogatókat, de látható volt az a kép is, amelyen egy fekete fiatalember farkasszemet néz egy őrmesterrel a rasszista rendőri erőszak ellen rendezett felvonuláson Chicagóban.

A fekete bőrű elkövetők elleni rendőri túlkapások az egy időben zajló európai terrortámadások miatt talán kevésbé kaptak nagy médianyilvánosságot idehaza; hasonlóan keveset tudunk az amerikai hadseregben a nőkkel szembeni szexuális bántalmazásokról, amelyekről egy megrázó sorozatot láthatunk a kiállításon.A World Press Photo persze nemcsak hatásvadász és sokkoló módon szembesít a minket körülvevő világ kérdéseivel. Különösen izgalmas volt látni, hogyan fociznak az Ebola Túlélői Futball Klub tagjai, hogyan birkóznak szertartásos keretek között a szenegáli harcosok, vagy hogyan fest a Larung Gar Buddhista Akadémia a kínai Szecsuan tartományban, ahol 40 ezer férfi és női (!) szerzetes lakik 4000 méter magasan.

Megkönnyeztük annak a rákos amerikai házaspárnak a sorozatát, akik egyszerre lettek betegek, viszont elhatározták, hogy hátralévő idejüket az élet örömének szentelik. Igazi kuriózum annak a fotósnak a sorozata, akinek sikerült lencsevégre kapnia az Észak-Koreai diktatúra mindennapjait – ez csak keveseknek sikerült eddig a szigorú biztonsági intézkedések miatt.Bár a csapból is a menekülttéma folyik, az emeleti díszteremben rendezett Emberár – A modern népvándorlás szemtanúi címmel rendezett kísérőkiállítást kötelező megnézni. A Reuters fotósai művészi erejű képeken dokumentálták az országról országra vándorlást a tengeri hányattatástól a menekülttáborokig, a vasúti vagonoktól az országúti kutyagolásig, esőben, tűző napsütésben, éjjel, nappal.

A Pulitzer-díj 100 éves történetében először magyar fotósok, Balogh László és Szabó Bernadett, a Reuters két hazai fotóriportere is megkapta a rangos elismerést New Yorkban, a kísérőkiállításon díjazott képeik is megtekinthetőek.


A World Press Photo kiállítás tehát megrázó és hatásvadász, de a sajtófotóknak ilyennek is kell lenniük. A „Külföld” rovatot elvből kerülőknek egészen biztosan hasznos élmény, azoknak pedig remek összefoglaló 2016-ról, akik elvesznek az egyre jobban sűrűsödő információtengerben, és lassan érzéketlenné válnak minden szörnyűségre.