Sokan emlékezhetnek még rá, hogy a Római-part Északi összekötő vasúti híd felőli részén egy ideig egy különleges kőkert várta az arra járókat. A Kánya Tamás által jegyzett képződmény uszadék fából, kövekből és kavicsokból épült, mielőtt végleg elmosta a Duna. Az alkotásnak azonban nincs vége, időről időre újabb munkák készülnek a környéken a művész jóvoltából, amelyeket az interneten – és ha szerencsénk van, akkor akár élőben is – továbbra is megtekinthetünk.

„Nézd meg, fotózd le, örökítsd meg. Idővel a víz elmossa, szél szétdönti, emberek tönkre teszik, de a neten tovább él a képeiden.” – ez volt olvasható egy táblán a Római-part kőkertje előtt, mielőtt végleg elmosta volna a víz az egészet áprilisban. A nagy veszteséget sokan siratták, de mint megtudtuk, feleslegesen, hiszen azóta is készülnek hasonló szobrok az eredetileg ötvösként dolgozó Kánya Tamás jóvoltából, aki ezeket szorgalmasan meg is örökíti és megosztja a világhálón.

A művész évek óta foglalkozik ezzel, az ötlet "heuréka" pillanatáról viszont nem tud nyilatkozni, hiszen maga sem tudja, hogy miért kezdte el csinálni. Mára annyiban változott a módszer, hogy az elkészült alkotásokat lefotózás után ő maga bontja le. A képek itt tekinthetők meg.

„A legnehezebb része nem az elemek összerakása, hanem a megfelelő kövek és uszadékfák összegyűjtése. Az, hogy összerakás és fotózás után én magam szedem szét őket, azért is jó, mert az alapanyagot el tudom vinni magammal, hogy egy másik szobornál majd újra felhasználjam.” – meséli Tamás.

Ezt a műfajt "land artnak" hívják, ami azt jelenti, hogy a művész a természet kellékeit alkalmazza, kötőanyagok felhasználása nélkül. A mozgalom az 1960-as években kezdődött Amerikában, a lényege pedig az volt, hogy az alkotók protestáljanak a természetellenes, műanyag, illetve sok szempontból anyagias művészetek ellen. A legtöbb ilyen alkotást az emberektől elrejtve készítik, hogy ne rongálás, hanem a természetesen enyészet áldozatai legyenek.

A rongálás egy időben a Római-parton is probléma volt, főleg a szülők miatt, akik nem szóltak rá gyerekekre, így ők jogosan azt gondolták, hogy egy játszótéren vannak. – „A gyerekek okozták a legnagyobb kárt, ami persze nem az ő hibájuk, hanem a szülőké, akik nem szóltak rájuk. A felnőttek legtöbbször azért szedték szét a szobrokat, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy tényleg nem voltak összeragasztva az elemek.”

A szobrok eltűnése egyébként nem gond, hiszen ennek az önkifejezési módnak pont az a lényege, hogy mulandó, külföldön egyfajta relaxációs gyakorlatnak is számít.

Hogy mikor készül újabb alkotás, egyelőre nem tudni, Tamás elmondása szerint jelenleg túl magas a vízállás, ami megnehezíti az alkotást, de amint lehetőség lesz lemenni a partra, ismét készíteni fog valamit. Erről részleteket a projekt Facebook oldalán meg lehet tudni, illetve a kérdésekre is nagyon szívesen válaszol az alkotó.