WLB: Miért érezted fontosnak, hogy múzeumot nyiss Houdini tiszteletére Budapesten?
David Merlini: Nagyon régóta gyűjtöm már Houdini dolgait, és úgy éreztem, eljött az ideje, hogy megmutassam őket a közönségnek is. Ezt azért tartom fontosnak, mert nekem ez nem arról szól, hogy birtokoljam a tárgyakat, hanem hogy továbbörökítsem őket a jövő számára.
WLB: Mennyire nehéz beszerezni ezeket a tárgyakat?
DM: Viszonylag nagy rajongótábora van Houdininek, és ezért 3 évente hivatalos aukciókat rendeznek a témában. Ezeken minden tárgy dokumentálva van: utána lehet nézni, hogy honnan jött, kié volt, és milyen karcok vannak rajta. Ezek azok a tárgyak, amik autentikusnak mondhatók. Megszerezni nem könnyű őket, hiszen nagyon sok pénz kell hozzá, vagy olyan tárgyak, amik más gyűjtőknek felkeltik az érdeklődését. A dolog úgy működik, hogy ha az ember vesz valamit, akkor még 20%-ot ki kell fizetni az aukciósháznak ezen felül, illetve még haza kell hozni Amerikából a szerzeményt. Ami még nehezít a dolgon, hogy nagyon tehetős rajongók vannak, ott van például David Copperfield, akiknek nem jelent gondot az, hogy 5-10 ezer dollárt még rátegyen egy ajánlatra. Nekem igen. Egyébként rengeteg tárgy van, amit meg lehet vásárolni: Houdini halála előtt megkérte a testvérét, hogy mindenét égesse el, hogy ne derüljenek ki a titkai. A testvér persze nem tette ezt meg, inkább eladogatta a dolgokat.
WLB:
Hogy lesz valaki szabadulóművész?
DM:
Gyerekkorom óta lakatokat és bilincseket gyűjtöttem. A családom Olaszországba költözött, és egy torinói bűvészklubban találkoztam először Houdini nevével Emlékszem, hogy hatalmas élmény volt, amikor kiderült róla, hogy magyar. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy milyen pályára lépek, de tény, hogy a bűvészet iránti rajongás előbb volt.
WLB:
Szóval akkor neked az a munka, hogy főállásban kondiban tartod magad?
DM:
Most már nem tartom magam úgy kondiban mint régen. Az, hogy éppen hogyan készülök, és mit csinálok, mindig attól függ, hogy ami a performansz. 2009-ben például csináltam egy merülős világcsúcsot, ott meg ugyebár arra kell edzeni, hogy sokáig kibírjam levegő nélkül. Ezt egyébként már nem csinálom, mert elkezdett nagyon rossz lenni a memóriám a sok levegőhiány miatt. Nem szeretném, ha az életem rovására menne ez a dolog. De ezenkívül is sok olyan van, amibe már nem mernék belevágni. Mindenki változik az évek során, és azok az illatok, hangulatok, amik egykor vonzottak, most már nem feltétlenül izgalmasak.
WLB:
Mit szeretsz a legjobban a szabadulásban?
DM:
Fontos elmondanom, hogy én soha nem azért csináltam ezt, mert szerepelni akartam. Mindig az volt a lényeg, hogy magamnak bizonyítsak, és a mai napig is ezt szeretem benne a legjobban. Sajnos ahhoz, hogy ezeket a drága játékokat finanszírozni tudjam, el kell adni valakinek a produkciót, ami miatt egy fogyasztható produktummá válik az ember. Valamit valamiért.
WLB:
Ez az egész neked is misztikum, vagy csak a kívülállóknak?
DM:
Nagyon racionális döntések állnak minden produkció hátterében, így az a része nem misztikum. De tény, hogy vannak nagyon érdekes egybeesések, amiket nem lehet materialistaként megmagyarázni. Hozok egy példát, de ne nézzetek hülyének: kijött a Houdini film (Adrian Brody), amelynek én voltam a szakmai tanácsadója. Nagyon megörültem, megkerestem a trailert a neten, megnéztem, tetszett. Utána kimentem robogóval a Szigetre, közben pedig a film trailerének a zenéjére gondoltam. Mikor megérkeztem a nagyszínpadhoz, még mindig az a dal ment a fejemben, és amikor levettem a sisakomat, ugyanaz a dal folytatódott élőben a nagyszínpadról. Mennyi ennek az esélye? Ha egy perccel többet beszélgetek valakivel, akkor már lekésem. De nem is tudtam, hogy ők lépnek fel. Na ez a misztikus. Produkciók közben is van egy csomó olyan, amit nem tudok megmagyarázni.
WLB:
Inspirálja a produkcióidat Houdini? Vagy inkább a saját fejed után mész?
DM:
Igen, inspirál. De kénytelen vagyok a saját fejem után menni, mert megváltozott a világ, és ezzel együtt az igények. Egykor az emberek fél órát vártak arra, hogy Houdini kiszabaduljon egy dobozból. Most 5 percet sem tudnak várni, és az ingerküszöb is jóval magasabban van. Nekem az a dolgom, hogy reagáljak ezekre a változó igényekre.
WLB:
Honnan merted az ötleteket a produkciókhoz?
DM:
A világsajtóból. Nagyon jól működnek a produkcióban az aktualitások, például, hogy van-e élet az űrben, mi lesz Európával 10 év múlva… stb. Nem szabd bezárkóznom a saját burkomba, mert akkor saját magam számára is unalmassá válok, így kifelé élek.
WLB:
Tanulható ez a szakma, vagy erre születni kell?
DM:
Erre nem tudom a választ. Én ilyen vagyok.
WLB:
Van olyan dolog, amitől félsz?
DM:
A buta emberektől, mert ők kontrollálhatatlanok. Ha van egy gonosz ember, aki intelligens, akkor legalább ki lehet logikázni, hogy mit fog tenni. A buta ember ezzel szemben nem tudja, mit csinál, és nincsen felelősségtudata. Ha egy ilyen emberrel összefutsz, legyen szó kivitelezőről, vagy csak egy idegennel a postán, akkor bármi megtörténhet. Ez veszélyezteti a produkciókat is, mert nem tudom leellenőrizni az alvállalkozókat, akikkel dolgozunk. Például nincs garancia arra, amikor elmegyünk Kínába, hogy nem a szennyvíztározóból hozzák majd nekem a vizet, amibe majd bele kell mennem.
WLB:
Szabadulás előtt motoszkál benned, hogy lehet, hogy valami nem sikerül, vagy optimista vagy?
DM:
Van mindenre vészforgatókönyv, de tény, hogy a víz alatt a sötétben nehéz összerakni, hogy mi történik. Van olyan például, hogy a kis hajcsat, amivel ki akarom nyitni a lakatot, kicsúszik, vagy annyira kicsi, hogy nem érzem, hogy hol van. Mire ilyenkor az ember rájön, már elveszített esetleg félpercnyi levegőt. Egyébként éppen ezért nem iszom, nem dohányzom és nem drogozom, mert tartok attól, hogy egyszer az érzékeim becsapnak. Helyzetek egyébként mindig vannak: volt már olyan, hogy be kellett törni az akvárium falát, mert nem tudtam kijönni, meg olyan is, hogy a kötél anyagában volt valami, ami megolvadt, és csöpögött a ruhámra produkció közben. Ezeket meg kell oldani. A legdurvább az volt amúgy, amikor tavaly Olaszországban jeges produkciót csináltam, amelynek során tulajdonképpen bele voltam fagyasztva a jégkockába. Miközben törték a jeget kalapácsokkal, az úgy repedt meg, hogy ahogy kizuhantam a jégből, rázuhant a lábamra 300 kiló jég, és eltört mindkét csontom, miközben még rajtam volt a kényszerzubbony. Akkor aztán a kórházból is ki kellett szabadulnom, mert nagyon nem volt kedvem ott maradni. De szerencsém van amúgy: 20 év alatt ez az egy komoly sérülésem volt.
WLB:
Mit csinálsz, amikor nem szabadulsz?
DM:
Az elmúlt fél évemet a múzeum töltötte ki. Utálok utazni, ezért én úgy szoktam kikapcsolódni, hogy nem megyek sehova, hogy barátokkal, kedves emberekkel, kutyákkal, macskákkal vagyok, jókat eszem, és nem gondolok semmire. Ehhez ki kell kapcsolnom a telefonomat, amit egyébként mindenkinek csak ajánlani tudok.
