1965-öt írunk. A belkereskedelmi miniszterhelyettes, bizonyos Hardi Róbert javaslatára létrehozzák az ún. dollár- vagy diplomataboltokat.
"Az új rendszer" elsősorban azért épül ki, hogy a magyarországi diplomaták és a kiküldetésben lévők ne külföldön költsék el a valutájukat. A Konsumex, illetve később az Intertourist vállalat több mint 350 dollárboltot indít be leginkább nyugati vendégkörrel rendelkező fővárosi és vidéki szállodákban. Budapesten a Kígyó, valamint Arany János utcai árudához zarándokolnak el a legtöbben, hogy dollárért, német márkáért, vagy egyéb – kizárólag – nyugati valutáért olyan termékeket vásároljanak, melyeket forintot elfogadó üzletekben soha nem kap(hat)nának meg. Zlotyival, lejjel vagy rubellel hiába próbálkoznak, pontosan ugyanazt kapják értük, amit a forintért: semmit.
1956 előtt az állampolgárok nem rendelkezhettek külföldi fizetőeszközzel, és a diplomaták sem vehettek nyugati valutáért árucikkeket. A nyugaton beszerezhető termékekhez úgy lehetett hozzájutni, ha az érintett nyugati rokona vagy ismerőse devizát fizetett be az IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció számlájára, majd kiválasztotta az IBUSZ katalógusaiban szereplő egységcsomagokat, amelyeket a megajándékozottnak kipostáztak, vagy az személyesen vette át őket – olvasható a guideathand.com-on.
A Csemege Kereskedelmi Vállalat láncolata által működtetett dollárboltok kirakatai előtt gyakran megfigyelhető jelenség volt, amint ácsingózó gyerekszemek az üveg mögötti elérhetetlennek tűnő világ Moncsicsi babáiról álmodoztak, de a "márkás" cigarettára, alkoholos italokra, vagy csokoládékra vágyakozó felnőttek is perceket töltöttek el a kirakat bámulásával. Merthogy akkoriban a magyarországi áruválaszték szerényebb volt, mint Lenke néni kisboltjáé az utolsó adventi vasárnapi roham végén.Egy átlag gyerek az itthon nem nagyon kapható Matchbox autók helyett egyszerű műanyag kiskocsikat tologatott, LEGO hiányában fakockákból épített várat, apuka pedig a piros Marlboro ellenében kénytelen volt beérni a Kossuth vagy a Munkás cigi elfüstölésével. Az említett játékok és neves cigaretták mellett kazettás magnók és műszaki cikkek, ékszerek, festmények, no meg édességek jelentették a hétköznapi ember számára beszerezhetetlen fő választékot. A messze földön híres magyar leleményesség persze akkor is utat tört magának: autentikus beszámolók szerint Amerikába szakadt nagybácsival, vagy dollárpapával nem rendelkező honfitársaink utcán sétáló turistákat rángattak be az üzletbe, hogy legyenek szívesek a vásárlásban útlevelükkel segíteni (öt dollárig igazolás nélkül garázdálkodhatott a magyar vevő).
"Akkoriban nem mondhattuk mindennaposnak, hogy valaki nyelvet, nyelveket beszél. Az iskolában felszedett némettudásomra építve adtam be a jelentkezésemet az eladói állásra a hetvenes évek elején, mert a feltételek között volt az angol vagy a német nyelv alaposabb ismerete. A Szép utcában található központban zajlott a felvételi elbeszélgetés, és miután felvettek, többedmagammal a Kígyó utcai üzletbe helyeztek. A munka igen szigorú előírások mellett zajlott; egyenkosztümöt kellett hordanunk, fegyelmezetten viselkednünk, még leülnünk sem volt szabad. A betérő vevőt széles mosollyal fogadtuk, amikor pedig váratlanul megjelent az igazgató és ne adj’ isten valami neki nem tetszőt (pl. könyököltünk a pulton) tapasztalt, azonnal kaptuk az ejnye-bejnyét” – idézi fel emlékeit az áruház korábbi eladója, Szigetvári Máriássy Melánia.A Kígyó utcai boltban (a mai Buddha Bar) úgy tízen szolgálták ki a vevőket (köztük az ismert színésznő, Papadimitriu Athina édesanyja), és bár akkoriban még nem csapatépítő tréningnek hívták, de hajókirándulásokat is szerveztek az alkalmazottaknak – belföldön. Útlevélre és dollárra nem volt szükségük a közösségi élményhez.
"Rangot jelentett dollárboltban dolgozni, nehéz volt bekerülni egy-egy ilyen üzletbe. Látva az egyenruháinkat, az utcán mindig megfordultak utánunk a férfiak. Mi, eladók kiképzésben részesültünk, meg kellett tanulnunk például tökéletesen csomagolni. Húszas éveim elején kerültem oda, ugródeszkának tekintettem ezt a munkát. 1200-1400 forintot kerestünk egy hónapban, de az eladott áru utáni haszonból nem részesültünk. Sőt, nem hogy kedvezményesen, egyáltalán nem vásárolhattunk saját célra semmit, a műszak végeztével még a táskáinkat is ellenőrizték" – erősíti meg a munkahelyi szigort egy másik korábbi alkalmazott, Dávid Edit.
Összehasonlítási alap hiányában nincs válasz arra kérdésre, hogy mennyivel voltak drágábbak a dollárbolt árucikkei a hagyományos budapesti üzletek kínálatához képest, hiszen ami a dollárbolt polcain ott figyelt, az mondjuk a Skála áruházban nem. Viszont biztos, hogy elég komoly árréssel dolgoztak ezek az üzletek, úgy nagyjából a rendszerváltás környékéig.
