XX. századi családtörténetekről szóló magyar filmekből azért akad egy pár, ám a 27-szer költöző, a történelem viszontagságait strammul bíró és időnként ezzel dacoló Gardó Berta életpályájának bemutatása meglehetősen rendhagyó. A rendező édesanyjának történetein alapuló film hol mulatságos, hol drámai, de mindenképp nagyon eredeti, és képi világát tekintve is kivételes.
Vannak történetek, amelyek egyszerűen arra várnak, hogy sok és még több ember megismerje őket. Hogy szórakozzunk, tanuljunk, elgondolkozzunk rajtuk. Ha mindez pedig egy kortörténettel egybetapadt személyes sorsokat bemutató sztori, és megfelelő interpretációban találkozunk vele, mindhárom feltétel teljesül. Az Anyám és más futóbolondok a családból éppen ilyen. Fekete Ibolya saját édesanyja történetét dolgozta fel nemzetközi színvonalon. Játékfilmes elemek keverednek archív felvételekkel, speciális filterrel ellátott statikus, majd egyszer csak mozduló képekkel, burleszkfilmbe illő gyorsításokkal és végig lebilincselő narrációval, színészi játékkal.
Gardó Berta századelőtől a 2000-es évek elejéig húzódó életét követhetjük végig. Székelyhídról indul, megéli szülőhelye Magyarországtól való elcsatolását, átél két világháborút, ’56-ot és egy igaz szerelmet is.
Bertát furcsa viszony fűzi családjához, az igazi boldogságot férje mellett, a gyermekvállalást követően találja meg, de a történelem mindig beleszól az életébe. 27-szer költöznek, Székelyhídról Debrecenbe, majd Budapestre, Szolnokra, Tatabányára – ahogy az országban uralkodó helyzet éppen megköveteli.
Az idős Bertát a lengyel Danuta Szaflarska alakítja, aki valójában 100 esztendős (!), ám történetünk végén egy 93 éves, már jócskán habókos, öregségét hol így, hol úgy viselő idős hölgyet alakít. Fiatalkori énjét Ónodi Eszter alakítja, lányát, a fiatalabb Bertát pedig Básti Juli személyesíti meg. Lajost, Berta szeretett és szupertoleráns férjét Gáspár Tibor játssza, de feltűnik sokak mellett Szervét Tibor és Barkó György is a filmben.
Az egyáltalán nem egyszerű teremtésnek számító főhős kivételes személyisége eleve garantálná a jó szórakozást, ám ki kell emelnünk a szuper nyelvezetet és a nagyon jó forgatókönyvet is. Rég találkoztunk ilyen éles és maradandó szöveggel. A film telis-tele van olyan mondatokkal, melyek könnyen szállóigévé válhatnak. A kosztümök, díszletek aprólékosan kidolgozottak, nincs hiba az ábrázolásban.
A filmben bemutatják a békésnek tűnő vidéket, a bányavárosokat, de Budapest legszomorúbb időszakait is Dunába robbantott hidakkal, az utcákon fekvő halottakkal – mindezt archív felvételekkel vegyítve. Tehát az egyébként is különleges történet számos különleges vizuális és audiohatással van megtámogatva, hogy még egy lapáttal több élményt nyújtson. Elgondolkodtató, hogy Fekete ibolya alkotása vajon azért kapott ennyi speciális effektet, mert a kor megköveteli az ingergazdag megjelenítést (hiszen manapság a legegyszerűbb filmeket is 3D-technológiával mutatják be), vagy mert a történet kívánta meg? Szerintünk a film „csupaszon” is megállna a lábán, ám tény, hogy hatalmas élmény volt ez a formátum.
Ajánljuk mindazoknak, akik szeretik a XX. századi történeteket, a gyönyörű képi világot, a megkapó sorsok bemutatását precízen kidolgozott karakterekkel. Kérdésünk nem marad, hiszen komplett személyiségrajzokat kapunk. A főszereplőkkel izgulunk, nevetünk és sírunk. Ha pedig lehet egy tippünk: plázák helyett művészmoziban érdemes megtekinteni a filmet, mert utána idegenül karcol a neon fénye.
