A Szirtes út 5/b házszám alatt egy kissé megkopott, de mégis jó arányú és visszafogott ház áll. A háromszögű oromzattal zárt homlokzat legfigyelemreméltóbb részlete a fagerendás erkély, valamivel alacsonyabban pedig egy sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló színes domborművet láthatunk, amit a tervező saját kezűleg készített, a szentkép pedig a foglalkozására utalhat: Bubics József ugyanis eredetileg nem építész volt, hanem hadmérnöknek tanult, a dombormű másolata pedig a családtagok emlékei szerint a kecskeméti huszárlaktanyát díszítette.
A ház egyik lakója, - egyébként a tervező ükunokája - Juhász Anna művészettörténész fogad bennünket - a ház kapujában három csengőn is ez a családnév szerepel. Véletlenül, még a kapuban találkozunk a bevásárlásból hazaérő Eszter nénivel – majdnem az összes lakó a másik rokona, egyben a tervező leszármazottja. Elindul az anekdotázás - a gyönyörű házak megtekintése mellett éppen ez a Budapest100 lényege: feleleveníteni a régi történeteket, megismerni a ház múltját és a többi lakót.
A Gellért-hegy oldalát korábban megművelték, de a 19. század végén a filoxéra kipusztította a szőlőültetvényeket. Ekkor kezdték a területet lassan beépíteni, de még a második világháború előtt is csak egy-két ház állt az egész környéken. Megtudjuk, hogy Eszter néniék még az ötvenes években is a közeli kökénybokrok között bújócskáztak, valamint szép számmal akadtak háziállatok is a kertekben és az utcán.
A lépcsőházban, ahol most egy ötvenes évekből itt ragadt házirend áll, a református énekeskönyv 90. zsoltárából vett idézet állt felfestve: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram.” Eszter néni gyerekként sokáig nem értette, hogy mit jelent a – régies betűtípussal valóban könnyen félreolvasható – Vram?
A második világháború sok szenvedést hozott a környékre is, de a házban – csodával határos módon – mindenki túlélte a harcokat, amiről Bubics József unokaöccse és unokahúga ostromnaplót is írt – ennek részletei a Budapest100 alatt egyébként ki is lesznek állítva a házban.
A harcok alatt egy gránát nézett be a magasföldszinti kamraablakon, de szerencsére a gardróbszekrényben tárolt búzadara és párnák megfogták, így nem robbant fel, ahogy az a légibomba sem, ami a padlásfödémen keresztül az első emelet egyik ágyában kötött ki.
A naplóból megtudhatjuk azt is, hogy a lakók 1944. karácsonyán mentek le a pincébe és a következő év februárjában jöttek fel onnan.
Erre így emlékszik a nagymama, Márta néni, aki ekkor 14 éves volt:
"1944. február 13-án ért véget az ostrom. Mi a pincében csak annyit érzékeltünk, hogy hirtelen csend lett, nem volt több bombarobbanás. Előző este lejöttek a ruszkik a pincébe, ők is ott voltak velünk. Miután hallottuk, hogy elcsendesedtek a támadások, napközben feljöttünk a pincéből és felmentünk a padlásra, és amikor kinéztünk onnan, láttuk, hogy lángokban áll a Vár."A háború után sok furcsaság volt a ház körül, ezek közül kétségkívül Ludmilla és Jakab emlékét őrizte meg leginkább a kollektív emlékezet – a két disznó ugyanis az első emeleti, kertre néző erkélyen lakott, ahol még disznóól is volt nekik ácsolva. Ha hozzátesszük, hogy az emeleti konyhában nyulak laktak ketrecekben, a földszinti kis házmesterlakásban pedig tyúkok kapirgáltak a kamrában, trendérzékeny, posztháborús állatsimogató képe rajzolódik ki előttünk, amely azonban a mindennapos élelmiszerhiánnyal küzdő időszakban a túlélést jelentette a ház lakói számára.
A kertben, a két cseresznyefa helyén korábban teniszpálya terült el. Egy méter és a szomszéd rugalmatlansága miatt nem szabványos játéktér volt, de gyakran játszottak rajta a lakók, és a barátok is szívesen átjöttek egy kicsit mozogni, szűkösebb időkben pedig bérbe is adták.
Érdemes lesz tehát az idei Budapest100 hétvégéjén ellátogatni ide: megismerhetünk egy 1911-ben épített gellérthegyi villaépületet, az idős lakók mesélnek az elmúlt évtizedekről és az ostromnapló részleteit is kiállítják, a kertben pedig piknik, kerti játékok (tollaslabda, lengőteke és pétanque) várnak április 18-án, szombaton!
