Rippl-Rónai József útja Münchenen keresztül vezetett a francia fővárosba, Aristide Maillol pedig a Pireneusoknál fekvő szülőfaluját hátrahagyva érkezett Párizsba. Tanulmányaik alatt, 1889 körül találkoztak először. Erről így vallott a Maillol: „Az első pillanatban, hogy megismertem, a barátja lettem, és ő az enyém, első pillantásra oly rokonszenvesek voltunk egymásnak, hogy ettől kezdve gyakran találkoztunk, és nem hidegültünk el soha.”
A máshol megszokott kronológiai ismertető a kiállítás legvégére került, így a kiállítótérbe lépve a fenti idézettel és egy videóval találjuk szembe magunkat. Ettől az in medias res-típusú kezdéstől tényleg sikerül a korszakra és a két művész barátságára koncentrálni.
A kiállítás elején azokat a képeket találjuk, amelyek még az útkeresés időszakában, az iskolaévekben születtek, a két művész alkotásait pedig egymás mellé téve világosan látszik – még a művészettörténetben kevésbé jártas látogató számára is – az a hatás, amelyet a magyar és a francia művész a másik alkotásaira gyakorolt. Ebben kiemelt szerepet kap az a néhány hónap, amelyet együtt töltöttek Maillol szülőfalujában, a katalóniai Banyuls-sur-Merben töltött, ami után új színek jelentek meg Rippl-Rónai palettáján.
Pályájuk a századforduló – Rippl-Rónai hazatérése – körül szétvált, de a barátság örökre megmaradt. Maillol ekkor iparművészeti munkákkal, elsősorban szőnyegtervezéssel, majd fafaragással foglalkozott, míg az európai szobrászat nagy hatású alkotója vált belőle. Rippl-Rónai ez idő tájt csatlakozott a szimbolista körökhöz és a Nabis nevű csoporthoz. Több ponton feltűnnek például Pierre Bonnard és Édouard Vuillard alkotásai, más pontokon a skót barát, James Pitcairn-Knowles képei is, ezáltal a magyar művészet kapcsán gyakorta hiányolt kitekintést is kapunk a festészet nemzetközi áramlataira, de mégis, a tárlat végéig a két művész barátsága és alkotásai maradnak a középpontban, amit mi a tárlat egyik nagy erényének tartunk.
A szépen berendezett enteriőrben könnyű tájékozódni, a termek színei elválasztják az egyes korszakokat. A kiállításon feltűnik Rippl-Rónai néhány „csúcsműve”, női portrék, mint a Kalitkás nő és A nő fekete pettyes ruhában, a szimbolisták közé belépőt jelentő Öreganyám című remekmű és a kaposvári korszak enteriőrjei.
De nem csak emiatt érdemes megnézni a tárlatot, a két rendkívüli művész párhuzamosan bemutatott alkotásai és a néhány személyes történet igazi kiállítási élményt adnak.
