Mint megannyi budapesti lakos az 1956-os forradalom káoszában KalmárGyörgy már sajnos jól ismerte milyen borzalmakkal jár egy háború. Egész életében ebben a városban élt, a gyermekkorát a II. világháború keserítette meg, zsidó édesanyjával bujkálásra kényszerültek mielőtt a Vörös Hadsereg elfoglalta a fővárost. Miután a nácikat kiűzték az oroszok, Kalmár családja újra egyesült. Édesapja Maron Ferenc elismert és szókimondó újságíró volt. A kis család hálás volt, hogy megmenekült, és bizakodóan tekintett a jövőbe, egy gondtalanabb, háború utáni Magyarországon.
Az optimizmus nem tartott sokáig. Az 1940-es évek végén Kalmár angolul remekül beszélő apja elhatározta, hogy karrierjét sajtó attaséként folytatná Washington DC-ben, de ez az álma nem valósulhatott meg. A posztot nem tudta elfoglalni, mert a szovjet támogatottságú kormány vasmarokra fogta Magyarországot. Ahogy a kommunisták egyre több embert hallgattattak el aki kritikusan szólt volna a rendszerről, Maron Ferenc egyre nagyobb nehézségekbe ütközött újságírói karrierje során. Mégse mondott soha ellent saját elveinek, még akkor sem, ha ezzel a családja jólétét nem tudta megtartani. Fiát angolul tanította, Kalmár máig használja ekkor megszerzett angoltudását.
1956. október 23-ára Kalmár György 18 éves volt, és maga is osztotta a magyar közvélemény ellenségességét a Kreml irányította kormány felé. Azon a napon barátaival együtt kimentek a budai Bem téren tartott hatalmas demonstrációra, szimpatizálva az ezzel egy időben tartott lengyel mozgalmakkal, amelyek a szovjet blokk sztálinizációja ellen irányultak. "Rengetegen ott voltak" emlékszik vissza Kalmár. "Ott álltunk a tömegben; soha nem volt még ekkora demonstráció. Akkor még csak lelkesek voltunk."
A demonstráló tömegben érezhető összetartozás örömétől megrészegülten, Kalmár és társai beszálltak a rögtönzött menetbe a Margit hídon át. Átvonultak a város pesti oldalára, elárasztva a Parlament körüli utcákat. A Nemzeti Múzeum mögötti Bródy Sándor utcába tartottak, a Magyar Rádió főépületéhez. Az épület főbejárata előtt összegyűlt tiltakozók tömege azt akarta, hogy a rádióban olvassák fel a demokráciáért kiáltó követeléseiket élő adásban. Kalmár és barátja, Apáti Lajos is ebben a tömegben állt.
Ahogy az alkonyat éjszakába fordult, a tömeg nem akart feloszlani. Kalmár emlékei szerint a dolgok este 10 környékén vettek baljós fordulatot, amikor az első füst és könnygáz gránátokat kilőtték a tömegre. Körülbelül fél órával később lövések dördültek el a Magyar Rádió épületének első emeleti ablakaiból. "Az erkélyről, és mindenfelől fegyvert rántottak és a tömegbe lőttek" - meséli. "Fedezékbe bújtam egy közeli épületben. Egy fiatal férfit lőttek le tőlem mindössze négy embernyi távolságra."
Az első lövések okozta pánik közepette néhány demonstráló rögtönzött hordágyat eszkábált az áldozatnak. "Egy ajtót szereztek, arra tették rá a holttestet, aztán kivitték az épület elé. Azt kiabálták 'Nézzétek mit tettetek! Meghalt!'" - mondja Kalmár. "Egy időre abba is hagyták a lövöldözést, de újrakezdték, és akkor futásnak eredtünk."
A zűrzavarban Kalmár és Apáti elvesztették egymást. "Évekig nem tudtam mi történt vele. A forradalom alatt szórólapokat osztott, sokkal jobban benne volt az egészben, mint én, majd bebörtönözték." Amikor egyedül maradt az eszeveszett tömegben, Kalmár könnygáz felhőkön és folyamatos géppuskatűzön keresztül rohant egészen a Nemzeti Múzeum kertjének kapujáig. A kíváncsisága itt erőt vett rajta és a kert egyik hátsó sarkának védettebb részéről figyelte, hogy mi történik a Bródy Sándor utcában, és a vele határos Pollack Mihály téren.
"Többekkel együtt egy kőszobor mögött húzódtunk meg, onnan néztük mi történik, úgy 25 percig" - meséli Kalmár, majd kiemelte, hogy a szobor még ma is ott áll a múzeum kertjének sarkában. Még ma is rendszeresen kerülnek elé 1956-ra emlékező koszorúk. "Addigra még több katona gyűlt a Pollack Mihály térre. Teherautók jöttek, amelyek katonákat hoztak. 3-4 is volt belőlük egy sorban."
Amint a katonákat beküldték a zűrzavarba, Kalmár menekülni akart, de azzal, hogy elhagyja a szobor menedékét, várt addig, amíg a katonák elvonultak; eddigre már a többi megfigyelő is mind elmenekült. Mielőtt ő is követte őket, még látott valamit. "Ennek én voltam az egyetlen szemtanúja. Az üres teherautók mellett állt egy tiszt. Egy ember kirohant a rádió épületéből, és azt kiáltotta neki: 'Kérem, nézze meg, hogy ölnek halomra ártatlan embereket a katonák! Kérem, ne hagyja, hogy ez történjen! Kérem, álljon a mi oldalunkra és segítsen az embereknek!'"
Miután ezt végignézte, azonnal elhagyta a helyszínt és a Kálvin tér felé vette az irányt, ahol az első igazi jelét láthatta annak, hogy a demonstrációból forradalom lett. "A Kálvin téren egy nagy teherautó állt, egy ember pedig Kalasnyikovokat osztogatott, bárki kaphatott belőle" emlékszik vissza. Kalmár ekkor élete egyik legnagyobb döntésével került szembe. "Gondolkodtam rajta, hogy elvegyek-e egy fegyvert. Gondolkodtam rajta, hogy visszamenjek-e az addigra tomboló forradalomba."
Néhány feszült gondolkodással töltött pillanat után Kalmár úgy döntött, nem vesz részt a harcokban, és nem ragadott fegyvert az 1956-os forradalomban. "A szüleim egyetlen gyermeke voltam," magyarázza, és hozzáteszi, hogy még, ha túl is élte volna a fegyveres ütközetet, azzal, hogy csatlakozik a szabadságharcosokhoz azt is kockáztatta volna, hogy bebörtönözzék, vagy száműzzék. "Bármelyik eshetőség azt jelentette volna, hogy el kell hagynom a családomat, és ez volt az egy dolog amit nem akartam. Szerintem ez volt a jó döntés" mondja Kalmár, aki büszke arra, hogy így gondját tudta viselni idősödő anyjának évtizedekkel 1956 után.
Kalmár másnap, október 24-én a saját ágyában ébredt. "Anyám bejött a szobámba, és azt mondta 'György, kitört a forradalom!' Nagyon boldog volt, és kiakasztotta a magyar zászlót aminek kivágta a közepéről a rákosista címert." Az ezt követő "győzedelmes tíz nap" alatt Kalmár nagy figyelmet fordított mindenre, ami történt a felkelés során. "Minden lelkesedésemmel a forradalom oldalán," magyarázza.
"Minden olyan hirtelen történt, semmi előkészület nem volt. Nem volt tömegközlekedés, semmi" - emlékszik vissza, különös hálával azoknak a vidéken élő magyaroknak, akik élelmet biztosítottak a budapestiszabadságharcosoknak. Azonban a nemes cél a forradalmárok félelmet nem ismerő ellenállása ellenére kudarcra ítéltetett, amikor a Vörös Hadsereg elsöprő túlerejű haderővel november 4-én visszatért Budapestre. Kicsivel ezután. Kalmár mehetett volna rokonokhoz, Szegedre, mialatt a Kremlin által támogatott Kádár-rezsim átvette az irányítást és megkezdődött a kegyetlen megtorlás a forradalmárok tetteiért. Tudván, hogy a demokrácia reménysugara kihunyt, Kalmár megfogadta, hogy megőrzi mindannak az emlékét, amit látott.
"Soha nem voltam 56-os hős, szemtanú voltam" mondja. "Többé nem voltam gyerek, annyi benyomás ért... azok a napok megváltoztattak. Onnantól kezdve felnőtt voltam, aki felelősséggel tartozott a jövőért. Ha bárhol, bármikor megoszthatom '56 emlékét, megteszem."
Az elkövetkező években Kalmár édesapját, aki nyíltan támogatta a forradalmat, de nem vett részt a harcokban, eltiltották az újságírástól és lóverseny fogadószelvények szerkesztésére kényszerült. De az angol nyelv ajándéka, amit a fiának adott, felbecsülhetetlen értéknek bizonyult, mert Kalmár a nyelvtudásával portásnak szegődött egy hotelben. Nagyon élvezte, hogy így rendszeresen alkalma nyílt Magyarországon kívüli emberekkel beszélgetni. A mai Corinthia Hotel Budapest épületében dolgozott évtizedeken át, majd a magyarországi Clefs d'Or alapítvány egyik alapító tagja lett.
Manapság a mindig energikus és jó kedélyű Kalmár továbbra is a Clefs d'Or vezetőségének tanácsadójaként dolgozik, és havonta találkozik volt osztálytársaival, hogy megemlékezzenek azokról, akik nem élték túl az 1956-os forradalmat. 2013. október 23-án a régi barátok összegyűltek az 56-os megemlékezésen a budai Széna téren, egy hatalmas fotó alatt, ami a forradalom kitörését örökítette meg. "Az egyik osztálytársam felnézett, mutogatni kezdett a képre és azt mondta 'Nézd György! Ezek mi vagyunk! Ez az osztályunk!'" Merő véletlenségből a képen Kalmár és barátai vannak amint mosolyogva keltek át a Margit hídon, nem tudván, hogy reménykedő ártatlanságuk utolsó óráit élvezik épp.
