Három ember sorsa fonódik össze Budapesten: Jakab Juli megszökik a saját esküvőjéről és hajóskapitány barátját hátrahagyva ablakpucoló alpinistaként kezd új életet. Egy nap megtalálja egy taxisofőr, Vera (Bánfalvi Eszter) pénztárcáját, és úgy dönt, visszaadja neki. A taxis lány épp albérlőtársat keres, így Juli beköltözik. Később hozzájuk csapódik még egy hórihorgas kosaras srác (Mohai Tamás), aki folyamatosan Julit nézi a pályáról. De akár a mesékben, a történet itt is csak másodlagos.
A Senki szigete ugyanis mese, a huszonéves generáció audiovizuális mákonya és szerencsére ezzel az alkotóik is tisztában voltak: a film egy pillanatra sem mélyed el valamelyik cselekményszálban, játszi könnyedséggel huny szemet a logikai bukfencek felett, ráadásul nem is mozgat túlságosan kidolgozott karaktereket. Akár a mesékben, minden csak úgy megtörténik és a végén úgyis jön a happy end. Ez a fajta gondtalanság könnyen visszaüthetne, viszont itt csak segíti a beleélést: a főszereplőkhöz hasonlóan mi is csak sodródunk az eseményekkel, egy pillanatra sem esünk ki a Stark Attila - Törőcsik Ambrus - Müller Kata által megálmodott napfényes és vibráló álomvilágból.
Hiába játszódik ugyanis a film Budapesten, az ismerős helyszínek nélkül talán rá sem ismernénk: a város ugyanis tobzódik a színekben, minden pillanatban átjárja a napfény és a derű - Julihoz hasonlóan mi is órákat el tudnánk tölteni itt csak biciklizéssel. Ebben a városban pedig nem is szólhat más, mint vibráló, atmoszferikus hip hop; Sabák Péter és Pejkó Balázs zenéje nem csak finoman megágyaz a már említett hangulatnak, hanem egyenesen megteremti azt. Finoman bólogatunk, együtt gördülünk az ütemekkel, rezonálunk egymásra, a sosem-volt-fővárosra, az időnként elhangzó magvas(nak szánt) gondolatokra és a főszereplőkre.
Akik becsülettel kihozzák a karakterükből azt, amit lehet: Mohai Tamás laza félmosolyaiban, fesztelen mozdulataiban egyszerre van valami vonzó nemtörődömség és egy kis tanácstalanság, mint aki nem tudja, mit tegyen de nem is igazán érdekli. Jakab Juli már a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban is megmutatta, hogy egy igazi jelenség a vásznon, itt is természetes, gyönyörű és életvidám, ahogy biciklizik, reggelizik a teraszon vagy épp tizenéves barátja menyasszonyának adja ki magát, abban van valami naiv báj és önfeledt bohóság. Egyszerűen nem lehet nem mosolyogni, amikor játszik.A Senki szigete leginkább olyan, mint egy szappanbuborék: nem szól többről, mint arról, hogy szép és színes, jó nézni és el lehet lenni vele, de egyszer menthetetlenül kipukkad - ahogy a film esetében is rá kell jönni, hogy bármennyire hihető is, amit látunk, bármennyire is vágyakozunk rá, ez nem az igazi Budapest, hanem az, amilyennek álmodjuk.
