A panoptikumok és a rocksztárok relikviáit kiállító angolszász éttermek a modern tömegturizmus termékei. Bármennyire realisztikusan ijesztőek Madonna karizmai és akárhány szelfi készül Lady Gaga viaszszobra előtt, az egész egy nagy parasztvakítás marad. A második idézett példa már kicsit több érzelmet mozgat meg bennünk, sőt, a lassú kezű gitáros Stratocasterje mellett nyilván a hamburger is finomabb.
A Hungarikonok címmel nyílt kiállítás túllép a relikviák tablószerű felvonultatásán, hiszen a hírességek személyes emléktárgyait kortárs művészek önálló képzőművészeti alkotásokba helyezték - és ez a kiállítás erénye és hibája egyben.
Erénye, hiszen - bár minden tiszteletünk a művészeké - Psota Irén flitteres charlestonsapkája önmagában minket nem hoz lázba, így a továbbgondolás új értelmezési teret nyithat, már ha jól sikerült az alkotás. A tárlat hibája pedig ebből következik, hiszen a felkért művészek vagy jó, vagy rossz alkotást tettek le az asztalra.
Véleményünk szerint az idő az egyetlen hiányzó tényező, hiszen egyszerűen nincs meg az az átvitt értelemben vett távolság, amely az inspiráló személyt, az alkotót és a mai nézőt elválasztja.
A művészek újraértelmezése helyenként valóban hozzátesz a kiállított műtárgyhoz vagy az adott híresség szellemi örökségéhez, míg más alkotások nem ugorják meg ezt a színvonalat és megmaradnak egyfajta didaktikus heroizálási folyamat első lépcsőfokán, ami a kortárs művészet eszköztárától igencsak idegen. Magyarán: a 19. században egy köztéri szobor esetében még rendben volt, hogy egy nemzeti hőst egy nagy alapzatra állítunk a kezében egy zászlóval, a magyar válogatottban sikereket elérő, közismert olimpikon esetében erre semmi szükség, enélkül is mindenki tudja, mit köszönhetünk az adott személynek.
A válogatás egyébként tényleg remek, itt celebek helyett csak valódi teljesítményt nyújtó hírességek tárgyai szerepelnek, így Grosics Gyula kapusmeze, André Kertész fényképezőgépe vagy Jiří Menzel pulcsija előtt azért megdobbant a szívünk. A kiállított tárgyak közt van még - a teljesség igénye nélkül - Cseh Tamás Mambó márkájú magnója, Puskás Öcsi cipője és John Lennon sála is.
A pozitív példák sorát erősíti Fehér László két alkotása, Gerlóczy Sári műve Esterházy Péter szemüvegével, valamint Orosz István munkája, amellyel Kass János grafikusművész táskáját kelti új életre. Véleményünk szerint azok a darabok sikerültek a legjobban, amelyeken az alkotók más művészek személyes tárgyait helyezték új kontextusba.
Mindezzel, fenntartásainkkal és kétségeinkkel együtt is érdemes egyszer megnézni a kiállítást, hiszen a minőségi kultúrafogyasztáshoz az is hozzátartozik, ha el tudjuk mondani a kritikáinkat. Igény van ilyen kiállításokra is, az pedig külön pozitívum, hogy a Várkert környéke lépésről lépésre életre kel. A tárlat 2015. január 31-ig tekinthető meg a Várkert Bazár északi palotájában.
