A név nem a kerek talján finomság becézett megfelelője, hanem egy tradicionális néptáncra utal, amit akár azonos nemű partnerek is járhatnak együtt, mert az örömről, a testvériségről szól. Ahogyan egy a szeletbár is. Az ötletgazda a világutazó Paolo De Bartolomeo, aki felkerülhetne a CoolListre is, annyira emblematikus résztvevője a budapesti éjszakának. Lassan 10 éve él a városban, s, bár előtte tanult Londonban és élt sok más ország mellett Portugáliában is, itt táborozott le. Rengeteg dologgal foglalkozik egyszerre: “technoir” zenét játszik a legmenőbb bulikon, otthonosan mozog a művészvilágban, és ugye most már egy pizzériát is vezet, persze nem egyedül. Testvérével (Enrico) és egy jó barátjukkal (Stefano Mele) karöltve vágtak bele a bizniszbe, hogy Budapestre hozzák az otthoni ízeket és, hogy magyar barátainak - és egyáltalán, a városlakóknak - megmutassák, mi fán terem az igazi pizza.
Azon kívül, hogy van jó és rossz pizza, az olaszok két típusú tésztával dolgoznak: a nápolyi stílus egészen vékony, sokszor szenes, ropogós széllel, klasszikus kerék alakban, a pizza “teste” nem vastagabb pár milliméternél. A Lazio tartományból származó római variáns 1-2 centiméteres is lehet, magas, mégis könnyed tésztával, négyzet alakban. Olyan, amiből 3-4 szeletet is boldogan be lehet falni anélkül, hogy megfeküdné a gyomrot. Enrico mesélt nekünk a pillekönnyű tészta titkáról: minimum 48 óráig kelesztik, így elfogyasztás után sem érzel majd ólomsúlyt a hasadban. Sajnos mi ehhez szoktunk, mert a fentebb említett nápolyi és római tésztás pizzák helyett a New York-i verzió honosodott meg itthon: vastagszélű, zsíros és nem éppen autentikus alapanyagokból készített pizza-paródia. Felejtsd el!
Egészen Leccéből érkezett hozzájuk Stefano Mele, aki igazi szaktekintély, szintén pizzával foglalkozik szülővárosában. A szuperkönnyű tészta többek között neki köszönhető, meg persze az eredeti olasz hozzávalóknak. Itt biztosan nem látunk majd olyat, hogy kirohannak olivabogyóért a közeli non-stopba. A tradicionális nemzeti eledelek minősége és lelke az eredeti összetevőkben rejlik.
Maga a Pizzica (ejtsd: picciká) üzlethelyisége szakít a klasszikus olasz enteriőrrel: sehol egy barokkos túlzás, egy megbúvó stukkó, vagy egy freskó, hiszen minimalistára vették a figurát, Matisz Alíz (KREA) és Bálint Bianka (MOME) segítségével. Paolo szeretne megjelenési lehetőséget biztosítani a fiatal hazai művészeknek, ezért a galérián és a lecsupaszított falakon időről időre fotókkal, festményekkel mutatkoznak majd be a tehetségek. Az üzlet lelke az üvegpult, ami mögött sorakoznak a téglalap alakú óriási pizzák.
Nos, igen, itt nem kapsz háromszögletű szeletet, ollóval (!) vágják (pizza al taglio) a finomságot. Bár Olaszországban súlyra mérik a római pizzát, Paoloék szeletre árulják, hiszen itt ez a hagyomány, így szoktuk meg. Az alap pizza (base) 290 forint, a gazdagon megpakolt (ricca) 350, a premium pedig 490 forintba kerül. Amellett, hogy a már ismert ízeket (margherita, capricciosa, napoletana, quattro formaggi) is boldogan készítik, mi azért speckó verziókat is megkóstoltunk. Ilyen volt például a sütőtök paszta-alapú, vagy a szardellás-sajtos. Minden falat után becsuktuk a szemünket, hümmögtünk és őrült olasz éjszakákra gondoltunk, amiket Vespán robogva tettünk meg. Van egy tipikus mozdulatuk, (nem, nem az összetett ujjak és a capisci? kérdés) amikor mutató ujjukkat az arcukhoz helyezik és úgy tesznek, mintha belefúrnának - ez azt jelenti, hogy valami nagyon tetszik. Hát, mi nem győztünk kézzel-lábbal mutogatni, hogy mennyire fenségesek a szeletek!
Lehet, hogy a Pizzica hatására pizza-revolúció ébred, ahogy a hamburger is reneszánszát éli?
