Keresés EN
Ez a cikk több mint 1 éve frissült, elképzelhető, hogy a benne szereplő információk elavultak.

Kultúra

Fotó helyett festmény - interjú Marcus Goldsonnal

Marcus Goldson földi és művészi pályafutása a legkevésbé sem lineáris: Kenyában született, Angliában szobrászatból diplomázott, majd 1993-ban Budapesten telepedett le, és festeni kezdett. Marcus célja, hogy megörökítse a körülötte kavargó életet, amit egyfajta függőségként jellemez, és amivel a nyaralásokon az őrületbe kergeti a feleségét. Iróniával és fekete humorral fűszerezett budapesti festményein a város jellegzetes arcai és jelenetei bukkannak fel - Marcus képei pedig a karácsonyi WAMP-okon, így ennek apropóján jól meginterjúvoltuk.

We Love Budapest: Kenyában születtél. Mesélnél kicsit a gyerekkorodról?

Marcus: Mombasában születtem, és egészen 14 éves koromig, a szüleim válásáig ott is éltem. Utána visszaköltöztem Angliába, leérettségiztem, majd megint Kenya következett, végül pedig újra Anglia – pontosabban Winchester –, ahol szobrászként diplomáztam.

WLB: Mikor derült ki számodra, hogy művész leszel?



Marcus: Már elég korán, amit két embernek köszönhetek: egyrészt az apámnak, másrészt pedig az egyik angliai tanáromnak, akik végig támogattak és bátorítottak, illetve a művészi pálya felé terelgettek.

WLB: Hatással volt a művészetedre az, hogy Kenyában nőttél fel?

Marcus: Igen, de ez a hatás nem azonnal jelentkezett, hiszen gyerekként mindent természetesnek veszel. A gyerekkorom szabad, gondtalan és szabályok nélküli volt, rengeteg baráttal – feketék, fehérek és indiaiak egyaránt -, teljesen más, mint a városi élet. Vidéken nőttem fel, így amikor először jártam Angliában, az minden szempontból sokkoló élmény volt, az éghajlatot és a szabályokat nem tudtam sem megszokni, sem megszeretni – ezért is kötöttem ki Budapesten.

WLB: Hiányzik valami Kenyából?

Marcus: Az emberek, a magyarokhoz hasonlóan nagyon jó a humoruk. Egy csomó apróság hiányzik,– a táj, a sör, a stresszmentes élet.

WLB: Mi a legfőbb különbség a kenyaiak és az európaiak között?



Marcus: A kenyaiak alkalmazkodóbbak, könnyebben elfogadják azt, amit a véletlen hoz. Az élethez való hozzáállásuk sokkal egyszerűbb és emberközelibb, vagyis nem rohannak, és semmit sem stresszelnek túl. Persze a Nairobihoz hasonló nagyvárosok már európaiasodtak, intenzívebb a versengés, de nekem az ország vidékiesebb része hiányzik, ahol felnőttem.

WLB: Hogyan kerültél Budapestre?

Marcus: Diploma után egy londoni pubban melóztam, hogy vissza tudjam fizetni a diákhitelt. Egyik este besétált egy lány, aki történetesen újvidéki volt, és akivel hamar egy hullámhosszra kerültünk. Egyik dolog követte a másikat, és pár szempillantással később Budapesten találtam magam. Azóta is együtt vagyunk, két gyerekünk született.

WLB: Mik voltak az első benyomásaid Budapestről?



Marcus: Egyáltalán nem tetszett, nem is értettem, hogy mit keresek itt. Lehet, hogy az időjárás készített ki, bár a Bosnyák tér – ahol eleinte laktunk – sem sokat javított a helyzeten, minden elhasználtnak és szomorkásnak tűnt. Viszont néhány hét alatt megváltozott a helyzet, megismerkedtem egy rakás emberrel, és a várost is sikerült úgy-ahogy felfedeznem.
WLB: Mik voltak az első benyomásaid a magyarokról?



Marcus:
Illedelmesek. Nem félnek kifejezni az érzelmeiket. Ha egy magyar ideges, azt nehéz nem észrevenni, ami angolként elég furcsa volt. Ha egy angol felhúzza magát valamin, és megkérdezed, hogy érzi magát, azt fogja válaszolni, hogy nagyszerűen, minden a legnagyobb rendben. Sokszor hallottam már, hogy a magyarok udvariatlanok és utálják egymást, de az ilyen általánosításokkal nem tudok egyetérteni, és a tapasztalataim sem támasztják alá egyiket sem.

WLB: Hogyan befolyásolta a művészetedet az, hogy Budapesten kötöttél ki?



Marcus: Teljesen átformálta. Az első néhány budapesti évem azzal telt, hogy a szobrászkodásról és a rajzolásról szép lassan átnyergeltem a festészetre. Sokat tűnődtem azon, hogy mi a fenét festhetnék, egyszerűen túl sok ötletem volt. Aztán a legkézenfekvőbb témáknál maradtam, és jellegzetes budapesti figurákat kezdtem el megörökíteni: öreg nénik a metrón, a bárok, kávézók és piacok arcai. Külföldiként könnyebb kiszúrni a nemzeti jellegzetességeket, bár nem az a célom, hogy ezeket kihangsúlyozzam, szimplán csak a körülöttem kavargó életet szeretném ábrázolni.
WLB: A városi élet naposabb oldala közelebb áll hozzád?

Marcus: Igen, de a naposabb oldalt fekete humorral, iróniával, valamint az ellentétek és ellentmondások kiemelésével tálalom. A festményeim a jelen tükörképei, és talán van valami mélyebb jelentésük is, mondjuk ezekre még nem sikerült ráakadnom. Tulajdonképpen arról van szó, hogy azt kapod, amit látsz – bizonyos emberek, helyszínek és kompozíciók megfognak, és lefestem őket.

WLB: Milyen érzelmeket szeretnél közvetíteni a képeiddel?

Marcus: Csak pozitív érzelmeket. A festményeim egyik alappillére a felismerhetőség, vagyis olyan szituációk, arcok és helyszínek bemutatása, amelyek minden budapesti számára ismerősek lehetnek. Elképzelhető, hogy egy külföldi nem érti a képeim lényegét, bár igazából nincs mit érteni rajtuk.

WLB: Gyakran ábrázolsz közlekedési eszközökön látott jeleneteket, így biztos gyakorlott buszozó és metrózó vagy. Nem szoktad úgy érezni, hogy az emberek falakat építenek maguk köré, és igyekeznek minél jobban ignorálni egymást?

Marcus: Van egy Grumpy Club (Morcosok Klubja) című festményem, ami pont ezt mutatja be. Szerintem szórakoztató, és a londoni metróra emlékeztet, ahol az emberek mindenhova néznek, csak egymás szemébe nem, mintha rajtuk kívül senki más nem létezne.

WLB: Sokat utazol. Amikor éppen nem Budapesten vagy, mit festesz?



Marcus: Mivel nem szokásom fotózni, a fényképeket festményekkel helyettesítem. Mindig van nálam vázlatfüzet, és ha valami megtetszik, azonnal le tudom rajzolni, itthon pedig megfestem. Nincs ebben semmi varázslat, egyszerűen csak meg szeretném mutatni, hogy milyen helyeken jártam – másoknak és magamnak is. Kicsit olyan ez, mint egy függőség, és a feleségemet néha az őrületbe kergetem vele.

WLB: Már 20 éve Budapesten élsz. Miben lett más a város?



Marcus: Sok minden megváltozott, de nehéz lenne kiemelni egy konkrét dolgot. Az biztos, hogy drágább, több a külföldi – főleg az egyetemisták között -, és az emberek valamivel toleránsabbak és együttműködőbbek. A változásokat főként az apróságokban lehet felfedezni, de pont ezek az apróságok gyakorolják rád a legnagyobb hatást.

WLB: Mi az, amit a legjobban szeretsz Budapestben?

Marcus: A politika ellenére egyfajta szabadságérzet járja át a várost, és az itteniek már inkább a jövő lehetőségeire, semmint a múlt sérelmeire koncentrálnak. Lehet, hogy túl optimistán látom a helyzetet, de nem tudok másképp hozzáállni, főleg, mivel itt szeretnék megöregedni.

WLB: Van kedvenc helyed?



Marcus: A két gyerek mellett nincs túl sok időm elmászkálni, de az biztos, hogy inkább Pest, mint Buda. A Kálvin közelében élek, ezért nem meglepő, hogy bírom a nyolcadik és a kilencedik kerületet, és a Dunánál is szeretek sétálni. A Károlyi-kertbe is sokat járunk, ott a gyerekek és mi is jól érezhetjük magunkat.

WLB: A festés mellett még mivel foglalkozol?



Marcus: Művészetet tanítok a Britannica Nemzetközi Iskolában 13 és 19 év közötti gyerekeknek. Már tíz éve tanítok, és kimondottan élvezem, mert miközben átadom a tudást, én is rengeteget tanulok.

WLB: Maradsz Budapesten?



Marcus: Igen. Kenya sem rossz, de az életem felét Budapesten éltem le, kényelmesen berendezkedtem, ráadásul kezdenek beindulni körülöttem a dolgok. Az itt maradásról jut eszembe, hogy múlt héten egy könyvbemutatón jártam, ahol beszélgettem a rendezvényt levezénylő fickóval, aki elég furcsának találta, hogy eszemben sincs elmenni Pestről. Itt sem tökéletes minden, de sehol sem az, és a rosszat ugyanúgy el kell viselni, ahogy a jót elfogadjuk.

Cimkék

Hasonló tartalmak

Kultúra

it’s fine ─ a tehetetlen kiállítás

A 2022-ben alakult it’s fine művészcsoport egy anti-szuperhős mozgalomként határozza meg önmagát. Tagadják a világ pozitív alakulását, viszont a szorongás helyett a szembenézést választják. Társadalomkritikájukat mélyről jövő iróniával fogalmazzák meg, amelyből árad az őszinte keserűség, a világunkat behálózó depresszió, a kilátástalanság és az áldásos ignorálás képességének vágya.

Kultúra

Páratlan párok 3. szezon

Bősze Ádám zenetörténész, író, szerkesztő és László Ferenc történész, kritikus Páratlan párok c. előadássorozata harmadik évadának minden egyes estéjén hajdani kortársak kerülnek majd egymás mellé: egy nagy zeneszerző és egy koronás fő vagy jeles államférfiú. Csupa olyan kiemelkedő személyiség tehát, aki meghatározója és főszereplője volt a maga korának, a művészet világában, illetve a politika- és hadtörténet közegében. Kézenfekvő vagy épp meglepő párosítások, amelyek láttán rendre felmerülhet bennünk a kérdés: voltaképpen melyikük élt a másik korában? Február 27-én Joseph Haydn és Mária Terézia lesz a középpontban.

Kultúra

Filmszerész filmklub extra: Kálmán-nap

A Kálmán-napot március 7-én nézhetjük meg a Filmszerész filmklub keretén belül, és a vetítés után Hajdu Szabolcsot is köszönthetjük.

Kultúra

Határ Attila, Horváth Roland, Nagy Marcell: Torzult pillanat

A XXI. század esztétikáját és képekhez való viszonyát leginkább az érintőképernyő változtatta meg, amely fénylő simaságával a szépség új definícióját hozta. A szépség nem fenséges többé, pusztán szemet gyönyörködtetően problémátlan, sima és kizárólag pozitív érzéseket közvetít. A fenti gondolatok Byung-Chul Han A szép megmentése című művéből származnak és ellentétesen bár, de szorosan kapcsolódnak a Resident Art Torzult pillanat kiállításához.

Neked ajánlott

A