Úgy tűnik, a 2019-es év itthon is a Bauhaus körül forog, majdnem mindegyik múzeum készül olyan kiállítással, ami kapcsolódik a korszakalkotó iskola munkásságához és hatásához. Nem marad ki ebből a Mai Manó Ház sem, ahol a frissen megnyitott Moholy-Nagy kiállítást néztük meg.
A bemutatott képek témájukat és az alkalmazott technikákat tekintve három nagy – élesen különálló – csoportra bonthatóak, amiket azonban mégis összeköt a különös látásmód, a kísérletező kedv és a korabeli fotóművészeti elvárások korlátainak az áthágása. Bár Moholy-Nagy, aki többek között foglalkozott festészettel, formatervezéssel, díszlettervezéssel, művészeti teoretikus könyvek írásával és tipográfiával is, nem tartotta magát fotóművésznek, sem fotósnak. Valószínűleg soha nem laborált, hívott elő és fixált fényképet sötétkamrába, de hatása a művészeti ág területére tagadhatatlan.
Moholy-Nagy a Tanácsköztársaság bukása után hagyta el Magyarországot, és Bécsbe menekült, ahol Kassák avantgárd köreihez csatlakozva utazott tovább velük Berlinbe, 1920-ban. Itt ismerkedett meg első feleségével, Lucia Schultz-cal, az első terem az ő közös fotogramkísérleteiket mutatja be. A fényképezőgép használata nélkül készült képeket fényérzékeny anyagra készítették, az ez elé helyezett tárgy éles megvilágítása után ottmaradt nyomatok szó szerint kísérletek a fénnyel. Ezzel a témával foglalkozik Fekete-Fehér-szürke fényjáték című filmje, amit egy kinetikus plasztika, fém- és műanyag szobor, a fény-tér-modulátor (Lichtrequisit) ihletett.
A Bauhaussal 1923-ban került közelebbi kapcsolatba, Walter Gropius ekkor hívta meg a weimari iskola oktatójának, ahol kollégái lett többek között Paul Klee, Kandinszkij és Oskar Schlemmer, akinek a gyerekeiről a kiállításon több kép is szerepel.
A tárlat második nagy tematikus egysége az életmű egyik legkülönösebb darabjait tartalmazza, az úgynevezett fotóplasztikákat, amit a szakirodalom egybehangzóan Moholy-Nagy László „felfedezésének”, újításának tart. A kiállítson Lucia által az eredeti, sokszor színes alkotásokról készített fekete-fehér fotók láthatóak, köztük egy eredeti, 1925-ből származó nagyítással is (Militarizmus) A személyes tartalommal, politikai utalásokkal, és humorral is átitatott képek különlegessége még (kedvencünk – főleg a szelfi-korszakban – az Új rendelkezés a múzeumban: mindenki lőhet magának egy képet), hogy ez volt szinte az egyetlen eset, amikor a címeket maga Moholy-Nagy adta az elkészítésük után, és ahol ezek szervesen a kép részei, mintegy továbbgondolva, kitágítva az alkotás asszociációs mezejét.
A kiállítás harmadik, és egyben legnagyobb egységét adják azok a személyesebb képei, amelyeket gyakran utazásai alatt készített, Berlintől Marseilles-en át Asconáig. Ezeken bár nem egy esetben felismerhetőek helyszínek vagy az alakok, de a szokatlan látószög, a fényképezésben Bauhaus stílusnak is nevezett kompozíciós eljárások, mint például a béka- és madárperspektíva használata, a különböző textúrákkal való kísérletezés teszik mégis egyedivé a képeket.
Nem az ábrázolt téma izgatta, hanem az ábrázolás mikéntje, a képekkel felkelthető asszociatív hatás. A havas chicagói parkolót ábrázoló vagy a berlini adótoronyból készült képein szinte absztrakt jelekké válik a táj. De izgalmasak azok a fotói is, ahol a környezetében található építményeket, tárgyakat valamilyen absztrakt geometrikus formába rendezve mutatja meg: a járdapadka, az oszlopok, az árnyékok, a fák metsző vonalai szabdalják szét az aktuális képet. Így egyszerre látjuk a témát, és ezt a geometrikus elrendezést, ami olyan, mintha egy másodlagos rétegként, plusz festményként rá lenne helyezve a képre, közben annak szerves részét alkotja.
Életének fontos nőalakjait megörökítő képei a személyes hangnemet hozzák be: Lucia Moholy a dessaui Meisterhaussr fái között, a kirakaton át látható második felesége Sybil vagy Ellen Frank nem a hagyományos értelemben vett portrék, hanem ugyan úgy kísérletek. Például Lucia homályos tengerparti képe, bár a főalak homályos, mégis ettől nem veszítette el felismerhetőségét.
Moholy-Nagy idősebbik lányával, Hattula Moholy-Naggyal történő szakmai együttműködés eredménye, hogy a birtokában lévő negatívokról 1995-ben, a művész születésének 100. évfordulójára rendezett kiállításra új nagyítások készültek, valamint számos 1973-ban készült fotóplasztika és fotogram reprodukciót is ekkor ajándékozott a Magyar Fotográfiai Múzeumnak, amik így együtt most láthatóak először Budapesten.
