Apokalipszis? Később! Vajon elnapolható a világvége? A hidegháború ugyan rég véget ért, de a közelgő világvégét megidéző katasztrófákat egyre inkább a saját bőrén tapasztalja az emberiség. A Kortárs Építészeti Központ szervezte idei filmnapok sokszínű válogatása a lehetséges kiutakat mutatja be az apokalipszis bizonyosságából, példákkal a hidegháború, az elnéptelenedő városok, menekülttáborok vagy éppen az extrém időjárási zónák túlélési gyakorlataiból. Az Északi-sarktól Szkopje alvó betontömbjein át az átalakuló iparvárosokig kalandozhatunk március 7-10. között a Toldiban.

Leginkább építészeti minifesztivál hangulata van az évek óta hagyományosan a Toldi Moziban megrendezett Építészeti Filmnapoknak, ahol a vetítéseket esténként bulik zárják. Szeretjük, hogy a filmek nemcsak a szűk szakmának szólnak, hanem mindenki megtalálja az őt érdeklő témákat, és veterán visszajáróként bátran mondhatjuk, hogy az itt látott filmek és mondanivalójuk, az itt megismert történetek és helyszínek hosszú évekig is akár velünk maradnak.

Coppola klasszikus, háborús nagyeposzi filmjét a címében megidéző 11.Budapesti Építészeti Filmnapok idén is egy tucatnyinál több, az építészetről közérthető nyelven és megkapóan beszélő alkotást hoz el a Toldi Moziba. A nem egyszer súlyos, kényelmetlen kérdéseket boncolgató filmek – miközben sokszor felvillannak reménykeltő helyzetek és sorsok is – az ember találékonyságának végtelen tárházát és környezetéhez való viszonyát vonultatják fel röpke négy nap alatt, központban a jövővel, legyen az már elmúlt, elképzelt vagy épp egyre bizonytalanabb.

A filmnapok nyitófilmje a Petrilla Bolygó nem egy másik univerzumba, hanem csak épp a szomszédba kalauzol el minket. Európa legmélyebb, és Románia legrégebbi bányái fölé épült Petrilla városa komoly válságba került az ezredfordulón, amikor az EU-s csatlakozás feltétele volt a hőerőművek és a bányászati ágazat megszüntetése.

Ám egy helyi öreg bányász furcsa akcióba kezd, hogy újjáélessze a várost, kultúrával töltse meg, és így megakadályozza a régi ipari épületek lebontását. Egy helyi közösség küzd kultúrája és emlékezete megtartásáért a felülről irányított fejlesztési tervek részvétlenségével szemben.

Észak-Macedón fővárosa feledhetetlen élmény marad annak, aki egyszer is megfordult a furcsa, kissé tudathasadásos Szkopjéban. Miután az 1963-as hatalmas földrengésben elpusztult város épületeinek 80%-a, felépültek Kenzo Tange, japán sztárépítész mesterterve alapján a brutalista modernizmus megastruktúrái, a korszak jövőképének betonba öntött lenyomatai. Ám mára ezek is végveszélybe kerültek, 2014-es Gruevszi-adminisztráció alatt a nemzeti idenitáspolitika jegyében született nacionalista neobarokk épületek Las Vegas-i giccsvárossá varázsolják a belvárost. Az Alvó beton: a város, ami túl modern volt fontos tanulságokkal teli, csodálatos városportré Szkopjéról, a titoista brutalizmusról és nemzeti építészet vakvágányairól is.

A szovjet blokk egykori országaiban maradva, a szocialista országok egy jellegzetes épülettípusát, a munkásosztály mennybemenetelének ikonikus helyszíneit mutatja be a Palota a Népnek. A szocrál felhőkarcolók „legje”, a Moszkvai Állami Egyetem, a bukaresti Parlamenti Palota megalomán épülete, és a mára már nyomtalanul elbontott berlini Köztársaság Palota egymásra licitálva mind egy totális design jegyében készült el, hirdetve a szocializmus és a nép dicsőségét.

A Hotel Jugoslavija dokumentumfilm a legendás, egykor a Balkán legelegánsabb luxusszállodáját mutatja be (2010-ig a világ legnagyobb, 14 tonnás Swarovski kristályos csillárja itt lógott). Az 1969-ben megnyitott szállodában a korszak politikusai, sztárjai, mint II. Erzsébet, Tina Turner vagy épp a Holdat is megjárt asztronauta Buzz Aldrin, és hírhedt bűnözők is megfordultak, de itt tombolt Kevin Costner is a Days to kill című filmben. 2010-ben a Kempinski vette meg az épületet, és hamarosan majd rá sem lehet ismerni.

Itthoni viszonylatban is izgalmas tanulságokkal és példákkal szolgálhat a Pantarei Pantanella, a Róma központjában álló egykori tésztagyár története és újrahasznosítása. A 90-es évek elején több ezer menekült ideiglenes otthonaként szolgáló, önálló kisvárosként működő ipari komplexumból a lejárató sajtóhadjárat és erőszakos kilakoltatás után a dzsentrifikáció egyik iskolapéldája lett. A filmben volt dolgozók, lakók és tervezők mesélnek arról a komplex problémáról, ami a helyszínnel és átalakításával járt.

A szélsőséges viszonyok között boldogulást kereső közösségek egy extrém példája Longyearbyen. A világ legészakibb településének és lakóinak történetét bemutató Hideg időkben hiába a zord klíma és a sivár táj, az itt élők otthon érzik magukat benne, jegesmedvékkel és helyi főzésű Polar sörrel. Ha hideg és extrém körülmények, akkor a végtelen orosz sztyeppéken játszódó Magányos építés sem maradhat ki a felhozatalból. A 20-as évek Szovjetuniójába – mint a nagy reménységek és lehetőségek földjére – érkező amszterdami építész szembesül az általa megszokott építőanyagok hiányával, vagy épp a nem ritka mínusz 50 Celsius-fokokkal.

Kikötőváros a sivatag közepén? A lassan kiszáradó Aral-tó egykori, sivatagosodott medrében veszteglő halászhajóknál jobban semmi nem példázhatja a környezeti katasztrófák elkerülhetetlenségét (és a szovjet vízgazdaság eszement terveit). De vajon mihez kezdenek kazah Zhalanash egykori lakosai, a halászok és azok, akik mégis itt maradtak?

A már klasszikus rövidfilm-válogatás mellett lesz az 1960-as évek magyar építészetét bemutató film is, megcsodálhatjuk az akkor frissen átépített Budavári Palotát, de a japán származású, egykori ökölvívóból autodidakta módon magát építésszé átképző szamurájépítésznek is nevezett Tadao Andoról készült riportfilm is látható lesz. De jönnek a drónok és hatásuk a városra, és virtuális városépítős játékok és a közösségi várostervezés szövevényes jövője.

A fesztiválra február 28-a óta válthatunk 5 alkalmas bérletet is a Toldi jegypénztárában, vagy akár online is vehetünk jegyeket az egyes vetítésekre.