Majdnem minden karácsonykor adja a tévé a Büszkeség és Balítélet 1995-ös BBC-s feldolgozását. Úgy tűnik, Jane Austen romantikus regénye megunhatatlan, mert nemhogy több film, de még zombis feldolgozás is született belőle, és készülőben van a legújabb tévésorozat is Nagy-Britanniában. Bár Bridget Jones értelmezésében leginkább Mr. Darcy tóba ugrós jelenete tette halhatatlanná, a történet nemcsak a szerelmi szál miatt népszerű ma is; Austen mesterien ábrázolja korának társadalmi viszonyait, és képes örökérvényű megállapításokat tenni emberi butaságról, vonzalmakról és tartásról. Furcsának tűnhet, hogy mindezt az irodalmi gazdagságot kétszereplős kamaradarabban kísérli meg átadni a Centrál Színház.

A történet alapkonfliktusa, hogy a reménytelen anyagi helyzetben lévő, hozományt nyújtani nem képes Bennet-házaspárt nem kevesebb, mint öt lánnyal áldotta meg a balszerencse. A regény továbbá tobzódik a remekül megírt mellékszereplőkben; ráadásul a zöldellő angol vidék hangulata, a múlt századi miliő, a különböző kosztümök mind hozzájárulnak a történet élvezeti értékéhez. Így aztán teljes képtelenségnek tűnt a hír, miszerintUjj Mészáros Károly – a Liza, a rókatündér rendezője – Balsai Móni és Schmied Zoltán főszereplésével rendezi meg a 21 karaktert felvonultató Büszkeség és balítéletet.

Pedig az ötlet nem új, a kétszereplős feldolgozás a regény szülőhazájában, Angliában debütált 2014-ben. Egy angol színész-házaspár, Joannah Tincey és  Nick Underwood adaptálta Jane Austen történetét két szereplőre, turnézta be vele nagy sikerrel Nagy-Britanniát, és kötött ki végül kőszínházakban. Ezt az adaptációt fordította le Baráthy György, és vette fel repertoárjába a Centrál Színház.

11 karaktert láthatunk megelevenedni a színpadon: Mr Bennet, Kitty, Jane, Mr. Darcy, Lady Catherine de Bourgh és Mr. Collins szerepébe Schmied Zoltán, Elizabeth, Mrs. Bennet, Ldya, Bingley és húga bőrébe Balsai Móni bújik bele. Fel-felbukkan még jelzésértékűen egy-egy karakter, de a darab nagy erénye, hogy a kevésbé fontos szereplőket, történetszálakat egész egyszerűen kivágták, vagy szellemes módon helyettesítették: az ötödik lányt, Maryt például egy elhaló, hamis fuvolaszó, Lady Catherine de Bourgh beteges lányát egy díszpárna személyesíti meg.

Ez a kísérletező kamaradarab a két színésznek igazi jutalomjáték, amihez hatalmas koncentráció, fegyelem és technikai tudatosság szükségeltetik. Balsai Móni pedig újfent bebizonyítja, hogy kitűnő és sokoldalú színésznő, valósággal sziporkázik, legyen szó a hősszerelmes, naiv Bingleyről vagy az affektáló Mrs. Bennetről. Le sem tudtuk venni róla a szemünket: elég egy kéztartás, egy grimasz, egy kihúzott derék, egy hangsúly vagy egy pillantás, hogy másodpercről másodpercre valaki más bőrébe bújjon. Az általa megvillantott ezernyi színhez képest Schmied valamennyivel talán kevesebbet hoz, de remekül parádézik és derekasan helytáll ő is. Segítségükre vannak a különböző kiegészítők, a legyező, Mr. Darcynál a jelképes fehér kesztyű, Mr. Bennettnél a könyv, másoknál a cukorka, férfikabát, sétapálca, katonai jelvény, infantilis hajcsat, masni és így tovább. A túlzó, parodisztikus gesztusok és a szimbolikus tárgyak segítenek a nézőknek beazonosítani a szereplőket, így követhető a történet, míg a puritán díszlet mögött váltakozó festmények és ablakkivágatok a helyszínek közötti váltakozást könnyítik meg.

A gyorsan pörgő cselekmény, az éles váltások nem engednek üresjáratokat, nem hagynak elmélyedni az érzelmekben, konfliktusokban: feltételezik, hogy tisztában vagyunk a cselekménnyel. Ettől kicsit „kötelező olvasmányok röviden”-szerű az előadás, mintha a könyv esszenciája idéződne meg egy kísérletező, humorban bővelkedő formátumban. A mi agyunkat pedig már annyira „átmosta” a Büszkeség és balítélet évről évre újranézése, hogy el sem tudjuk képzelni, hogyan hathat a jelzésértékű eszközökkel dolgozó, kétszereplős feldolgozás arra, aki a történet alapjaival nincs tisztában – érti-e a cselekményt, a figurák motivációit, átjön-e neki a poén. Mindenesetre a megrögzött rajongóknak ez a feldolgozás egészen újszerű, szórakoztató; abszolút az a produkció, amiért megéri lehúzni a bőrt Jane Austen klasszikusáról.