Budapest

Temérdek szépség mögött a világ borzalma – megnéztük a Napszálltát

Fotó : Napszállta
Napszállta, film

Nemes Jeles László második filmje sok tekintetben a Saul fia folytatása; nemcsak a történetmesélő és a vizuális elbeszélésmód hasonlít, hanem a kompromisszummentes alkotói attitűd és a lelket feldúló élmény is. Bár a Napszállta az előzetesek alapján kosztümös drámának tűnt, mélyebb és tartalmasabb annál, ráadásul úgy mutatja be a “boldog békeidők” felszíne alatt fortyogó kataklizmát, hogy abból még a legtöbb noir is tanulhatna.

“Nem érzem időutazásnak a Napszálltát, de ez tökéletes korszak volt annak az ábrázolására, hogy egy virágzó civilizáció hogyan pusztítja el önmagát” – mondta a rendező a premiergála előtt tartott sajtótékoztatón. 1913 Budapestje ennek megfelelően nem a virágzó Osztrák-Magyar Monarchia ékköve, hanem egy utcai tömegtől, kiégett bérházaktól, gyilkosságoktól és amorális arisztokráciától fojtogatott metropolisz. Ebbe a közegbe érkezik meg Leiter Írisz (Jakab Juli), aki szülei egykori kalapszalonjában szeretne munkát vállalni. Az új tulajdonos, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) azonban eleinte hallani sem akar erről, a helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy kiderül, Írisznek van egy bátyja is, akinek a keresésére indul…

A Saul fiához hasonlóan a kamera itt is végig a főhősre tapad, az operatőr Erdély Mátyás mindig csak annyit enged láttatni, amennyit ő is lát. Írisz pedig hasonló makacssággal megy előre, mint a második világháború zsidó rabja, és a körülötte sűrűsödő rejtélyek sem tudják eltántorítani céljától. Utóbbiakra sosem kapunk kielégítő válaszokat, az igazság végig kimondatlan marad, így a feszültség is megmarad, a nézőt és a szereplőt egyre csak űzve tovább, még mélyebbre a romlás bugyraiban. Míg Nemes Jeles első filmje megmutatta, hogy létezhet emberség egy embertelen mikrovilágban, most mintha ennek az inverzét akarta volna leforgatni: mire eljutunk a lövészárkon végigszáguldó utolsó snittekig, már érezzük és tudjuk – már jóval az első világháború elkezdődött a valódi hanyatlás. Küzdhetünk akármennyire, mint teszik azt sokan sokféleképp a közel két és fél órás játékidő során, a végén mit sem számít majd.

Fotó: Napszállta

Melis László pedig tökéletes aláfestést komponált a végig csak kitörni készülő kataklizmához. Szándékosan nem használnánk a “filmzene” szót, mert pont a leglényegesebb maradna ki akkor: a folyamatos, félhangos suttogások, amik mintha soha nem hallgatnának el, a beszűrődő zajok, az idegeket cincáló zörejek. Hogy mennyire fontos szerepük van az atmoszféra fenntartásában, az igazán csak a stáblista utáni első néma percben válik nyilvánvalóvá – mintha hosszú idő után először bukkannánk fel a víz alól és vennénk levegőt. Jakab Juli játékáról hasonló mondható el: sosem játssza túl a szerepét, de átható tekintetétől egy percig sem lehet szabadulni, a mimikájában sokszor több van, mint amennyit más szereplő egy egész monológgal el tudna mondani. (Hogy Nemes Jeles mennyire öntörvényű alkotó, azt jól jelzi, hogy – bár csak epizódszerepekben, de – hiába tűnnek fel olyan színészek a filmben, mint Balsai Móni, Kulka János vagy Nagy Zsolt, erre semmilyen szinten nem próbáltak itthon reklámot építeni.)

Nemes Jeles László tehát a tovább építette a szerzői életművét; a Napszállta teljesen megérdemelten kapott négy csillagot a The Guardiantól, és emlegetik majd a Saul fia továbbgondolásaként, pesszimistább és sokrétűbb folytatásaként. Ugyanakkor nem tökéletes: a metaforikus réteggel szemben a stáblista után sem lesz egyértelmű, mit akart a direktor Írisz odüsszeiájával. Bemutatni, hogy már a századelőn is ábránd volt a női érvényesülés? Klasszikus nyomozós thrillert, ami aztán a dramaturgiai invenciók labirintusában elveszett? A válasz hiányától valószínűleg sokan nehezen fognak majd tudni elvonatkoztatni, és talán emiatt sem lesz ez a film olyan egyértelmű siker, mint az előzménye. Pedig megérdemelné.