We Love Budapest: Budapesten élsz, de az interjúnk után már indulsz Szegedre, ahol az NKM SZEGED VE klubjában edzel. Hogy kerültél oda?
Varga Kata Eszter: A 2015-ös világbajnokságon nem szereztem kvótát a riói paralimpiára, de a 2016-ban a pótkvalifikációs világkupán úgy átrendeződött a kategóriám az egészségügyi állapotra vonatkozóan, hogy a 2015-ös időeredményem ezt mégis lehetővé tette. A szakágvezető engedélyével kerülhettem a szegedi csapathoz a paralimpiai felkészülés idejére, amire három hónapom volt. Szegeden ott egy kisebb létszámú csapatban tudtam dolgozni, kiemelt figyelmet tudtak nekem szentelni. Az évértékelő vacsorán megbeszéltük a szakmai igazgatóval, hogy maradhatok, meglátjuk, hogyan alakul a közös munka. Leginkább a lakhelyem és az egyesület közötti távolság miatt volt kérdéses, de megoldottuk.
WLB: Milyen volt Rióban versenyezni? Sokat jelentett ez önbecsülésednek?
V.K.E: A paralimpián szerepelni nagy dolog. A világbajnokságok is magas színvonalúak, a paralimpia egészen más: átélni, hogy ugyanott vagy, ahol az épek, ugyanazon a pályán mész, ahol ők, ugyanúgy visszük be közösen a zászlót... Ezek fenomenális dolgok. Sokat köszönhetek a parasportnak, mert nagyon sok országba eljutottam, rengeteg ismerősöm lett. Egyébként is nyitott személyiség vagyok, de így szárnyalok. A sport egy olyan nyelvezet az épek és a fogyatékkal élők között, ami kiegyenlíti az akadályokat.
WLB: Elkezdtél-e volna versenysportolni, ha nincs a baleseted?
V.K.E: Szerintem nem. Kiskoromban a vesebetegségem miatt le voltam tiltva a sportolásról, pedig édesapám szikár, sportos testalkatát örököltem, és rengeteg mozgásfajtát ki akartam próbálni. 18 éves koromig állandó jelleggel vesemedence-gyulladásom volt, valószínűleg később se sportoltam volna. Nem tudni, hogyan múlt el, mindenesetre rengeteg vért kaptam a baleset után, ami le is állíthatta volna az egyik vesét. Mikor a versenyengedély miatt sportorvoshoz kellett mennem, kiderült, hogy rendbe jöttem. Elbőgtem magam: mégis hogyan történhetett? Újraindult a rendszer a sporttól és a fokozott terheléstől? Vagy a vérátömlesztéstől? Nem tudom megmagyarázni, de az életemben sok ilyen történik. Imádom az életet, főleg olyankor, ha ilyen váratlan dolgokat rak elém.
WLB: A kajakozás előtt még mással próbálkoztál, te lettél például Magyarország első kerekesszékes szépségkirálynője 2012-ben. Hogy jutottál el a kajakig?
V.K.E: Posta- és bankforgalmi szakközépiskolát végeztem 2005-ben, épp egy motorkereskedésben dolgoztam 2007 novemberében, mikor az autóbalesetem történt. Két év alatt regenerálódtam mentálisan, de továbbra is üresnek tűnt minden. A szépségkirálynő-választás igazság szerint nem áll hozzám annyira közel, de arra gondoltam, hogy az integrációban hatalmas lépést jelenthet, ha részt veszek egy, az épek számára hétköznapi dologban.
WLB: Fontos volt a visszajelzés feléd, mint nő?
V.K.E: A nőiesség hatalmas kérdés volt bennem a baleset után, de viszonylag gyorsan megoldódott, mert a barátnőm bátyja bejárt a rehabra, és már ott elkezdett érdeklődni irántam. Együtt is voltunk másfél évig, és én vetettem véget neki, mert állandóan a számítógép előtt dolgozott, sablonossá váltak a hétköznapjaink. Úgy éreztem, hogy nem kell beragadnom a kapcsolatba csak azért, mert kerekesszékes vagyok. De a lényeg, hogy a szépségkirálynő-választásba öt évvel a balesetem után inkább a kapcsolatépítés miatt vágtam bele, mert akkor csak egy internetes, otthonról végezhető munkám volt, és aktívabb, mozgékonyabb állást szerettem volna, ami végül nem jött össze. 2013-ban volt egy térdműtétem, emiatt kerültem vissza a budakeszi rehabilitációs intézetbe. Itt évente tartanak sportágválasztót a betegeknek, akkor láttam először a kajakosokat. 2015 elején próbáltam ki először, és maradtam is mellette. Gyerekkorom óta szemeztem vele.
WLB: Mit élvezel benne?
V.K.E: Egyéni sportág, nekem ez áll igazán jól. Tudok csapatban is mozogni, de jobb szeretem, ha az eredmény csak rajtam múlik, és csak magammal kell elszámolni, felelősséget vállalni. Valamint imádok a természetben egyedül lenni. Télen is edzünk, de a szabadban csak tavasztól; ha ilyenkor vízen vagyok, minden probléma megszűnik a városi zajokkal együtt, és csak a tavasz illatát érzem és a madarakat hallom. A versenyhelyzetet is imádom. Van olyan sportág, ahol kevesebb edzéssel is lehet eredményeket elérni, a kajakozás viszont nagy erőt igényel fizikálisan és mentálisan is. Ez nekem nagyon imponál, szeretem megugrani a határaimat.
WLB: Elég komoly felsőtesti munkát igényel. Hogyan láttál neki a felkészülésnek?
V.K.E: Alapvetően erős, atletikus alkat vagyok. Korábban, 2014 körül még az erőemelést is kipróbáltam, mert egy paraedző ismerősöm ránézésre úgy találta, nagyon jók hozzá az izmaim. Olyan jól ment, hogy bőven pakolt is súlyt rám, amiket jó katona módjára ki is toltam, 40-42 kilós súly alatt viszont részleges szakadás lett a rotátorköpenyemben, ami féléves felépülést vont maga után. Akkor úgy döntöttem, nem ez lesz az én sportágam.
WLB: A lesérülés bizonyára eléggé megviselt.
V.K.E: Igen, állandóan nyilallt, fájt, sírásközeli állapotokba kerültem. De sok sorozatot néztem (nevet). Átvészeltem azt is. Nagyon gyorsan telik az idő. A balesetemnek is már 10 éve, csak pislogok, hova tűnt az a sok idő. Minden elmúlik, a jó is és a rossz is.
WLB: Hogy érzed, 10 év távlatában sikerült megbékélni a történtekkel?
V.K.E: Azt gondolom, igen. Persze vannak kisebb dühkitöréseim, mikor sok lépcsővel találom szembe magamat, de mindig pillanatnyiak. Nem pörgök rá, a jóra koncentrálok, és így jönnek be az életembe a jó dolgok. A balesetemben nemcsak én voltam érintett, hanem két barátnőm is. Ha ők nem segítettek volna, nem lennék az, aki ma vagyok, lehet, itt se lennék. Én vezettem az autót, amivel balesetet szenvedtünk, egyikkőjüknek szintén maradandó károsodása lett. Jelentős bűntudatom volt, élni se akartam, a saját problémámmal nem is foglalkoztam, csak az övéikre voltam kihegyezve, annyira rosszul éreztem magam attól, hogy jóformán tönkretettem az életüket. Hála Istennek ezt már nem így gondolom, de velük sikerült ezt feldolgozni. Az ő megbocsátásukon keresztül lehetek ma egy ép szellemű, ép lelkű ember. Egyikük szintén kerekesszékbe kényszerült, vele a mai napig nagyon szoros a kapcsolat. Együtt néztük végig a tűzoltók felvételeit is, hogy semmi ne maradjon a tudatalattinkban.
WLB: Miből tudtál még erőt meríteni?
V.K.E: Mikor a rehabon voltam, feküdtem az ágyon, és sirattam magam, hogy milyen lesz az életem, lehet-e férfi az életemben valaha. Ha egy addig viszonylag normális élet szó szerint derékba törik, akkor elég nehéz elképzelni, hogyan tovább. Mikor felkelhettem, akkor láttam meg a rehabon lévő többi sérültet, a koponyasérülteket, a végtaghiányosokat. Akkor kezdtem el hálát adni, hogy nem lett sokkal rosszabb a végkimenetel, például nem lettem mentálisan sérült. Annyi mindenért hálát lehet adni egy nap. Amíg az ember nem kerül olyan helyzetbe, hogy ezt tudja értékelni, addig csak élünk, és természetesnek veszünk mindent. Milyen jó például, hogy látok, te jó ég. Például kajakozás közben a csodálatos dolgokat. Az én karmakerekem ezt dobta ki. Mindig egy csomó mindenért hálát tudok adni.
WLB: Korábban is ilyen voltál? Mert úgy vélem, nagyon nehéz ilyenné válni.
V.K.E: Igen, rátapintottál egy lényegi pontra. Kell egy alapvető személyiség ehhez. A rehabon volt olyan gerincsérült, aki nálam sokkal jobb helyzetben volt, mankóval tudott járni. Annyira nem tudta feldolgozni a megváltozott élethelyzetét, hogy öngyilkos lett. Én pozitív és nyitott voltam régen is, de azért voltak gondjaim, 12 éves voltam például, amikor az édesapám meghalt, és ötévesen derült ki a vesebetegségem, éveket töltöttem a Heim Pál Gyerekkórházban anyám után sírva. Mikor a balesetem történt, éppen egy rossz kapcsolatból próbáltam kitörni, sokat buliztam, össze-vissza életet éltem. Lehet, sokkal rosszabbul alakult volna a sorsom, ha nem történik ez a baleset.
WLB: Mik a kilátások, meddig lehet űzni a parasportot?
V.K.E: Van olyan kanadai versenyző, aki bőven 45 fölött van. Egyébként attól függ, milyen egészségi állapotban van a sportoló. Nálunk ugye nem mindenki gyerekkorban kezdi, mint a profi épek, az egyébként sérült testnek hozzá kell szoknia a fokozott terheléshez. Van, aki sokkal előbb kiesik, mert megadja magát a szervezet. Csak remélni tudom, hogy sokáig fogom bírni. A paralimpián ötödik lettem három hónapos felkészüléssel, amiből maradt is vissza csúnya sérülés a jobb csuklómban meg a könyökömben, a 2017-es évet ezzel nyomtam le. Most volt az első normális téli felkészülésem az idei szezonra, meglátjuk, mi lesz. Ha a karom nagyon nem bírja, akkor figyelembe veszem azért, hogy idősebb koromban ne legyek még rokkantabb.
WLB: Mennyit kell edzened egy héten?
V.K.E: A kajakozásban három kategória van, én középen vagyok, ahol a hátközépi sérültek és a végtaghiányosok. Nálunk még van törzsizomzat bőven, tudjuk használni a hasunkat, nálam erre is kell edzeni. Hetente ötször edzem Pesten funkcionális trénerrel, Szegeden háromszor napi kettőt, és ott inkább állóképességet erősítő- és az erőedzést.
WLB: Budapesten van már speciális edzőterem fogyatékkal élőknek, ilyenbe jársz edzeni?
V.K.E: Nem, megyek az edzőm után, aki háromszor cserélt termet az utóbbi időben, és nagyon nagy szerencsémre mindenhol meg tudtuk oldani a bejutást. Jelenleg Zuglóba járok ki hozzá taxival, vagy a párom visz ki, mert saját autóm nincsen.
WLB: Mi a helyzet a tömegközlekedéssel?
V.K.E: Nagyon ritkán találok olyan járatot, ami akadálymentesített, úgyhogy leginkább már meg sem próbálom. Az V. kerületben, ahol élek, jók a járatok, csak azon túlmenően nem annyira. Nem lehet tudni, melyik busz lesz alacsonypadlós, kivárni pedig sok idő. Nem kísérletezek, mert csak kikészíteném magam idegileg. Szerencsére a klubnak tudok számlákat leadni az ilyen jellegű költségekről, ami jelentős segítség.
WLB: Budapestet hogyan látod akadálymentesítés szempontjából? Sok kritika éri a 3-as metró felújítását is.
V.K.E: Csak az V. kerületről tudok nyilatkozni, itt születtem, a párommal a Ferenciek terén lakunk. Itt minden klappol. A legtöbb hely akadálymentesített, a kutyákat is elviselik. A járdák alacsonyítva vannak. Mindent meg szoktunk oldani, nagyon nem szoktam figyelni a nehézségekre, inkább a megoldásokra. A belváros közlekedésre alkalmas, legalábbis én elég sokat jövök-megyek, nem állt meg az élet a kerekesszékes létben sem. Ugye keveset tömegközlekedem, mert szeretném az idegeimet megőrizni épségben, de az ismerőseimtől sokat hallom, mi nem működik. Pozitív, hogy a 4-es metróban van lift, de a 3-as metró építése szégyen-gyalázat kategória – miért is nem fér bele a keretbe? Nem akarom szapulni a várost, de van még hova fejlődni.
WLB: Említetted a kocsit. Tudnál vezetni?
V.K.E: Részleges bénulásom van, térdtől lefelé van teljes, a többi „foltos”, vagyis gyengébb-erősebb. Elméletileg tudnék lábbal vezetni, ha van a bokámon rögzítő, de a pályaalkalmasságin a kézigázost engedélyezték. Ez egy automata váltós autót jelent, amiben egy átalakításnak köszönhetően kézzel tudom a pedálokat irányítani. Egyszer már vettem egy kocsit, hogy tudjak edzésekre járni, de akkor jött a csípőműtét, és kicsit abba is hagytam a kajakozást. Most anyagilag nem fér bele a keretbe. Ha jól teljesítek, esetleg majd szponzort is össze tudok szedni, és összejöhet egy autó. Ez a cél idénre.
WLB: Mik a további terveid?
V.K.E: Májusban lesz a világkupa, augusztusban a világbajnokság. A 2020-as tokiói olimpia után a 2024-es párizsit mindenképp szeretném még végigcsinálni, aztán meglátjuk a gyerekvállalást, vagy az élet hogyan alakul – mert bármikor alakulhat bárhogyan, ezt már azért megtapasztaltam.
