Hegymegi olyan feladatra vállalkozott, amelyre kevés példa van a magyar színháztörténetben. Egy életre szóló történet és előadás ez, amelyet sokáig emlegetni fog az, aki átélte, és viszi magával, akárcsak a kisszéket, amit a pincében kap. Mundruczó Kornél A Nibelung-lakóparkot már kiemelte korábban a színház kőfalai közül, és külső helyszínre vitte. Most egy hasonló vállalkozásnak lehetünk tanúi: a Peer Gynt este 7 órakor kezdődik, és körülbelül éjfélig tart, színházteremben és pincerendszerben, füves-fás placcon, templomban ücsörgünk és vonulunk, mintegy életünk stációiként járjuk be ezeket. Egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy már nem is Peer Gyntöt követjük, hanem mi magunk vagyunk Peer Gynt. Legalábbis az egyik rétege biztosan.
A darab Peer Gynt életének állomásait, folytonos utazásait, ön- és otthonkeresését mutatja be, egészen öregkoráig. Érdekes egybeesés, hogy Ibsen is elhagyta fiatalon Norvégiát, és csak idősen tért vissza szülőhazájába. Az előadás a Stúdió K termében kezdődik, ekkor a fiatal és szilaj Peer (Nagypál Gábor) otthagyja anyját, és elindul a nagyvilágba.
Mi is követjük őt, és a színház büféjébe megyünk, ahol folyik a lakodalom és a pálinka, és ahol a vagyon reményében Peer elcsábítja a Vőlegény (a naiv oktalant remekül játszó Horkay Barnabás) menyasszonyát, Ingridet (Pallagi Melitta), ám rájön, ez élhetetlen élet lenne számára. Ekkor pillantja meg a tiszta és áhítatos Solvejget (Kurta Niké), aki bár vonzódik a férfihoz, fél vadságától. A lakodalomban még kívülállóként figyeljük a történéseket, de azután egy busz szállít minket a kőbányai pincerendszerhez, a színészekkel együtt.
Majd lépcsőről le, lépcsőn fel, csúszós talajon, csöpögő plafon alatt, nyirkos mélységben, sötétben és hidegben szállunk alá az itteni barlangba, mintha csak lemennénk a tudatalattinkba, egy álom- és fantáziavilágba. Mintegy látomásként tűnnek fel a szereplők, Peer Gynt szerelme, a galamblelkű, fehér papírlap tisztaságú Solvejg finoman és puhán fújja klarinétját, és mutatja nekünk az utat, miközben vonulunk a folyosón, és az abból nyíló termekben őrjöng/járkál/vívódik egy-egy szereplő, mintha csak egy fejben elképzelt folyosón tévelyegnénk és nyitogatnánk be a nem megfelelő ajtókon.
Nagypál Gábor együtt változik és öregszik a szerepével, országokat, ruhákat és szinte testeket vált, sokszínű, varázslatos és magával ragadó. Ősereje és dühe, tehetetlenségéből fakadó ámokfutásának szilaj ereje, perzselő és beszélő fekete szemeivel teljes ellentéte az angyali, aranyhajú, puhán lépdelő Kurta Nikének.
Peer anyjának halála után Solvejg elhagyja családját, és belép az erdei házba, hogy együtt lehessen a férfival. Az összetalálkozó szerelmesek végre egymással szemben állnak, de nem lesz beteljesedés, hiszen torzszülött fiával megjelenik a megcsúfolt menyasszony, és bosszút esküszik. Vizuálisan roppant erős ez a jelenet, Pallagi Melitta darabos mozgásával gyermekét örök súlyként cipelve vonszolja magát hatalmas nejlonfátylával, melynek végén a torzszülött ül.
Az önmagát kereső Peer megtörik, elesik, de mindvégig feláll és folytatja a menekülést, szinte már önmaga elől, de mikor a végén rájön, hogy nem futhat tovább, elhangzik a híres monológ, a hagymahasonlat a pince bugyrában. Amit Peer keres, az nem található sehol, hiszen nem lehet atomjaira bontani az embert és a személyiséget. Ifjúkori és különböző szakaszaiban lévő figuráiról húzza le a "századik bőrt", a nejlonzacskókat, amiket gyűjt és magához szorít. Az előadás mélyén olyan rétegzett szimbólumrendszer találunk, mint amilyen összetettek az utolsó percekben előkerülő, héjakat szimbolizáló nejlonok.
Nagypál zseniálisan "mozog" minden fázisban, elképesztő színészi teljesítmény ez, mind fizikailag, mind művészileg 120 százalékos. Az eszköz- és helyszínhasználatból pedig látszik az abszolút tudatos koncepció és a jól átgondolt rendezés. A falon végigfutó vaslépcső, a kis hideg köves beugrók, a feloldozást nyújtó altemplom mind kiszolgálják az előadást.
A különleges helyszíneken túl nagyon erős vizualitás van jelen, a nejlonok néha erős ropogása, néha lágy suhanása, a kövek szikársága, valamint a fizikai színház jelenléte, a falakon, peremeken, csöveken, magaslatokban, fémrúdon való egyensúlyozás belénk ég. A jelmezek egyszerűek, mégis nagy jelentősége van annak, hogy mindenki fehérben van, a tiszta ruha magába szívja az előadás végére a küzdelmek és az idő nyomait, és bemocskolódik.
Felmerül a kérdés: elherdált lehetőségekből, meg nem élt momentumokból áll az életünk, vagy pont ez maga az élet? A végső jelenetre a Bakáts téri altemplomban kerül sor, és ahogyan a való életben is előfordul, hogy a befektetett munkát nem jutalmazza senki, sajnos ez most is így alakult, ugyanis nem tapsolhattuk meg a hatalmas energiát befektető színészi munkát. Ezúttal itt és most, képzeletben megtesszük.
- Rendező: Hegymegi Máté
- Szereplők: Nagypál Gábor, Homonnai Katalin, Horkay Barnabás, Kurta Niké, Lovas Dániel, Meszléry Judit, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos
- Információk
- Az előadás hossza: 4,5 óra egy szünettel
