A 19. század első felében vált igazán divattá a pesti polgárság körében a kirándulás, gyakran kérdezgették is tavaszonként egymástól, hogy ki mikor “megy a zöldbe”. Az első népszerű kirándulópont Zugliget volt, bár akkor még a kevésbé hangzatos Disznózug, Sauwinkel nevet viselte. “Jókedvében teremté Isten a Zugligetet/Gond és bánat itt víg kacagásra derül” – írja Vörösmarty Mihály, és valóban, az itteni nyaralókban, vendéglőkben és kirándulóhelyeken gondtalanul mulatott a polgárság.
A környék gyönyörű volt, csak a kijutást volt bajos megoldani, a társaskocsik, azaz omnibuszok kicsik voltak, kényelmetlenek, és a lelket is kirázták az utasokból. Ezt orvosolandó nyitotta meg a Budai Közúti Társaság a Lánchíd és Zugliget között az első lóvasút vonalát. A vonalat a millennium évében, 1896-ben villamosították, így egyre többen fedezték fel maguknak a környéket.
De egy tragikus baleset következtében, amikor egy elszabadult szerelvény megindult a lejtőn és kisiklott, négy ember halálát okozva, a végállomást áthelyezték egy laposabb területre, az egykori Fácános vendéglő mellé, és a tágas megálló elvesztette addigi funkcióját. A húszas években az addig nyílt, oszlopos peronját felfalazták és az épület nagy részén a BESZKÁRT dolgozóinak alakítottak ki szálláshelyeket. Az építmény a hetvenes évek óta volt kitéve az elemeknek, a képeken jól látszik, micsoda pusztítást végzett az idő, és az emberi nemtörődömség.
A Zugligeti Libegő közelében álló épületet az utolsó pillanatban mentette meg a mostani rekonstrukció, amihez az első tanulmányterveket még 2011-ben készítette el a ZDA-Zoboki Építésziroda, hogy aztán 2016 decemberében megindulhasson az épület teljes műemléki felújítása, a pinceszint beépítése és egy új épületrész kialakítása a meglévő épület mögött.
A ZDA-Zoboki Építésziroda által kiadott sajtóközlemény részletesen beszámol a felújítás körülményeiről és nehézségeiről is: “A tervezés során az épület minden meglévő szerkezeti és díszítő elemét felmérték az utolsó kis részletig, majd kivitelezési szakaszban minden darabot egyenként vizsgáltak meg. Amelyik állapota engedte, restaurálás, konzerválás után visszakerült eredeti helyére. Amelyik olyan mértékig károsodott, hogy már nem volt megmenthető, ahelyett azonos anyagból, azonos formában legyártva készült egy másolat. Az épület gyönyörűen megmunkált részeinek – kő járófelületek, a tető oromzatok gazdagon cizellált famunkái, díszesen faragott fa és kovácsoltvas korlátok – nagy része még ma is megvan, őrizve a 19. század végi kézművesipar hagyományait. A műemléki rekonstrukció alapja ezek bemutatása volt az egyes díszítőelemek felújításával.”
Az iroda vezetője, Zoboki Gábor mesél az épület legkorábban átépített, de mégis leglátványosabb részéről is: az egykori középen húzódó perontér és tetőszerkezete már a húszas években “elveszett”, de az utasváró rekonstrukciójában segítségükre voltak a korabeli fényképek, és más, hasonló korú és szerkezetű épületek tanulmányozása. A valaha oldalról nyitott várakozócsarnokot most hatalmas üvegfalakkal zárták le, így két legyet is ütöttek egy csapásra: egyrészt láthatóvá és átélhetővé vált az egykori szerkezet, de egy jól használható, modern belső tér is kialakult. Voltak olyan elemei is az épületnek, amelyeket teljes egészében pótolni kellett, például a kovácsoltvas korlátokat, amelyeknek néhány éve lába kelt.
Az épület tervezett funkciójáról is beszámolnak, elsősorban vendéglátóhelyként és kiállításokat, kulturális programokat is befogadó térként szeretnék üzemeltetni. Illetve itt lesz a Hegyvidék Önkormányzat Helytörténeti Gyűjteményének központja is, amely rendszeres programokat tart majd a helyi iskoláknak, egyesületeknek.
