Ha azt mondjuk, hogy ellátogattunk Csató Józsi műtermébe, rögtön hozzá kell tenni, hogy két helyszínről beszélünk. A Nagyvárad tértől nem messze, az Elnök utcában ősztől tavaszig alkot, aminek az oka prózai: itt sokkal melegebb van, úgyhogy mi is itt beszélgettünk hosszabban. A másik műterem, az inkább nyáron használt, de nagyon impozáns, hatalmas üvegablakokkal rendelkező helyiség az újbudai Artus Kortárs Művészeti Stúdióban található.
Utóbbi helyszínt még 2004-ben, a diplomázás előtt találta Józsi. Mivel azóta itt van, nála „nem volt meg az egyetem utáni műteremvadászati para”. A Fonó Budai Zeneház mögött található gyártelep egyszerre elhagyatott és impozáns helyszín, ahogy sétál az ember a területen, egészen lehetetlen helyeken botlunk bele próbáló színészekbe vagy éppen egy szobrászművészbe. A 2000 négyzetméteren elterülő stúdiókban 30 művész alkot, de nem kizárólag képzőművészek, erős a színházi vonal is.
Talán sokan azt gondolják, hogy a művészek ábrándozó, a kezükbe hetente talán egyszer ecsetet vagy vésőt ragadó figurák. Már egy általunk korábban bemutatott szobrász, Becskei Andor is beszélt róla, hogy ez mennyire nincs így, a tétel pedig Józsi esetében sem állja meg a helyét, sok időt tölt munkával az első emeleti műteremben. A napokat szigorú beosztás szerint éli, reggel a gyerekeket igazítja el, majd napközben itt dolgozik körülbelül délután 4-ig. Amúgy is a folyamatos munka híve, ha kiesik egy-két hét, időbe telik a visszarázódás.
Józsi utolsó önálló kiállításáról mi is beszámoltunk röviden. Az azóta készült képeket nézegetve, a Pocket Volcano címet viselő tárlatról írt soraink most is megállják helyüket: „A címadásról a művész elmondta, hogy nem kell túl komolyan venni, szeret „lemezborítós” címet adni. Ennek ellenére a palettán összekeveredő színek leválasztásával, fóliák és papírdarabok felhasználásával létrejövő kollázsokon látszik egyfajta színes-füstös érzés és a vulkanikus formák is megidéződnek a képeken. Az új képeken kevesebb a figura és több a folt, de – Veress Dániel kiváló, az Apokrif folyóiratban megjelent jelzőit idézve – ugyanaz a flegmaság és derű jellemzi új képeit is, mint a korábbiakat.”
Mint mondja, az olaj és a vászon mindig megmarad az eszköztárban, de időnként szükség van a kiegészítésre, a hátralépésre, ha úgy tetszik, a fellazításra. Az olajképekbe időnként beleragaszt egy-egy papírdarabot vagy más felületet. Most éppen egy szoborszerű, de azért a festményekhez hasonlóan egy nézőpontos, kollázsszerű formátummal kísérletezik, amelyet posztamens helyett négy lábra állított. Ez egy „3D-s kollázs”.
Munkáit folyamatosan fejleszti, nem tud huzamosabban beleszorulni egy tematikába. Erre egyébként valószínűleg mestere, Maurer Dóra tanította meg, aki a legképtelenebbnek tűnő ötleteket csináltatta meg velük. Erre a kizökkentésre valószínűleg mindenkinek szüksége lenne – „máshogy nem csináltam volna filmet a mosógépemről”.
Hogy alkotásai szakmai körökben is elismerést váltanak ki, azt bizonyítja a három elnyert Derkovits Gyula-ösztöndíj, illetve az, hogy 2013-ban megkapta a rangos Esterházy-díjat is.
