Sorozatunk következő részében egy egyszerű technikával dolgozó, de annál különlegesebb képeket készítő fotóst mutatunk be, aki vidékről felkerülve kezdte el járni a várost, óriási kitartással. Időtlen és költői felvételei iránt ma már lengyel, cseh, japán, spanyol és dél-amerikai fotósok érdeklődnek és – bár készítőjük most is amatőrnek mondja magát – minden egyes mozdulatán tudatosság érezhető.
We Love Budapest: Te is azoknak a táborát erősíted, akik vidékről érkeztek és – talán épp emiatt – máshogy néznek a városra. Hogyan lettél budapesti street fotós?
Andok Tamás: Pécsen nőttem fel, ott végeztem el a kommunikáció szakot is. Online újságíróként kulturális területen mozogtam, de dolgoztam marketingesként, kommunikációs szakemberként, szövegíróként is. Pécs viszonylag gyorsan kinőhető, ha street fotóban gondolkozik az ember. Munkahelyet váltottam, költöztem, így kerültem a pécsi lakótelepről a hatodik kerületbe.
WLB: A költözéskor kész fotós tervek voltak a fejedben?
A. T.:
Nagy kíváncsiság volt bennem, egy próbatételnek és egyben beilleszkedési folyamatnak éltem meg mindezt. Másfél-két éves projektterveim vannak. Hogy egy példát mondjak, természetesen a Dunát én is szerettem volna valamiképp feldolgozni. A két oldalt négy részre és évszakra osztottam.
WLB:
Hogyan dolgozol?
A. T.:
Másfél évig folyamatosan jártam a várost. Főleg hétvégén már nagyon korán felkeltem, és amíg csak tudtam, mentem. De ez a „céltalan” séta nagyon fárasztó is tud lenni. Idővel egy isztambuli fotós ismerősöm munkamódszerével kezdtem el dolgozni. Kinéztem egy kerületet, és azt jártam be tudatosan, az útvonalat pedig egy fotós jegyzetfüzetbe vezettem.
WLB:
Ennek ellenére sok képeden mégsem lehet tudni, hogy éppen hol járunk, a helyszín nehezen beazonosítható.
A. T.:
Valóban, ez a stílusból és a látásmódból fakad. De ugyanúgy, ahogy a régi fotósoknál, vannak terek, amelyek nálam is visszaköszönnek.
WLB:
Ami még visszaköszön, az a tekintélyes számú irodalmi-zenei referencia.
A. T.:
Igen, ez az egyik legfontosabb kapcsolódási pont. A fotók címei is általában zeneszámokra, könyvekre, dalszövegekre utalnak.
WLB:
Fotózás közben is zenét hallgatsz?
A. T.:
Jellemző. De ha valakivel sétálok, akkor is állandóan képeket keresek, ez a nyughatatlanság elég fárasztó nekem és annak is, aki mellettem van. (nevet)
WLB:
Hogy kezdted a fotózást?
A. T.:
Olyan 20 évesen, egy digitális géppel kezdtem, majd később kaptam egy okostelefont. Az egész egy hosszú tanulási folyamat volt, kezdetben még analóg hatásokat, borzalmasan ordenáré textúrákat kerestem, olyasmi vizuális nyelvet próbáltam teremteni, amit régi operatőrök munkáiban láttam. Végül a sok analóg kísérletezéssel ráéreztem.
WLB:
Mivel dolgozol most?
A. T.:
A street fotóimat szinte kizárólag telefonnal készítem. A kis gépeket tökéletesen kiváltja, és olyan szabadságot ad, ami hihetetlen löketet tud adni. Kicsit lenézett műfaj, de ahogy éppen a Capa Központ és WeLoveBudapest közös pályázata mutatja, egyre elfogadottabb.
WLB:
Fotóztál analóggal is?
A. T.:
Igen, kezdetben főleg azzal. Nagyon sok tapasztalatot adott, persze voltak hátrányai is, de analógnál jobban figyelsz, ezért tudatosabbak lesznek a képek.
WLB:
Min dolgozol jelenleg?
A. T.:
Van pár ötletem, ami a színház felé húz, és régóta egy olyan projekt van a fejemben, ami kicsit örkényes, az abszurd humor irányába visz.
WLB:
Tudatosan építed magad?
A. T.:
Csak az alap dolgokat, fent vagyok a Facebookon, a Behance-on és van egy honlapom is, de a „polgári munkámat” nem szeretném eldobni, André Kertészhez hasonlóan én is úgy tartom, hogy „amatőrként” az anyagi függetlenség miatt nyugodtan megtehetem azt, amihez kedvem van. Egyébként érdekes, hogy az oldalakon keresztül főleg külföldi fotósok találnak meg, lengyelek, csehek, japánok, spanyolok, dél-amerikaiak, és főleg külföldi lemez- és könyvkiadókkal dolgozom együtt, ha az alkalmazott területről kell valamit említeni.
WLB:
Hogy állsz Budapesttel?
A. T.:
Néha szeretem, néha elmennék, de ilyenkor is van olyan, ami kikapcsol. Túrázni nagyon szeretek, újabban ismerkedem a falmászással, ilyesmi.
