Élmény

Van Valami furcsa és megmagyarázhatatlan, avagy kit minősít a fikusz? -Filmkritika

Fotó : Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Van Valami furcsa és megmagyarázhatatlan, avagy kit minősít a fikusz? -Filmkritika

Reisz Gábor diplomafilmje az egyik legjobb dolog, ami mostanában a magyar filmgyártással történt, pedig nem panaszkodhatunk az idei termésre. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan nem tökéletes film, de pontosan ettől lesz olyan átkozottul szerethető.

Áron 29 éves, Budapesten él és nem tud mit kezdeni az életével. Az érettségi óta eltelt évek, mintha nyomtalanul csorognának el mellette: még mindig a gimnáziumi haverjaival lóg, friss diplomája mit sem ér, munkát pedig soha még csak meg sem próbált keresni. Különös, esetlen figura, aki pontosan tudja, hogy mit nem szeretne; már csak arra kéne rájönnie, hogy mi az, amit igen.
Fotó: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan
A film egy tétlenül sodródó generáció útkeresését igyekszik bemutatni; azt a réteget, amelyik ugyan valahogy kievickélt a kamaszkor káoszából, de sehogy sem akarja elkapni a felnőtté válás gépszíja. Kit jobban, kit kevésbé, de Áron mindannyiunkat szimbolizál: a bizonytalanságunkat, a tökéletlenségünket és az apró kis gondolatainkat, amikről azt hisszük, biztos csak a mi fejünkben fordulnak meg, például, hogy miért parázunk az ellenőrtől akkor is, ha van bérletünk.
Bár Áron szociálisan analfabéta karaktere valóban kicsit furább az átlagnál, mégis lehetetlen vele nem azonosulni, hiszen azokat a teljesen hétköznapi jeleneteket éljük vele át, amelyek minket is minden nap körülvesznek, mint az arcunkba mobilozó vadidegen a villamoson, vagy a lábával doboló bácsi az okmányiroda várójában. Éppen ezért örülünk annak, hogy Áron látszólag eseménytelen és átlagos élete mégis tele van apró csodákkal – arra gondolunk, talán a mi életünk is különlegesebb és elbűvölőbb, mint amilyennek elsőre tűnik. Egy kicsit olyan íze van az élménynek, mintha az Amelie csodálatos életének a hetedik kerületi unokatestvérével találkoznánk.
A film maga is hasonlít picit a főszereplőre; kicsit esetlen, kicsit különös, nem fordulnánk meg utána az utcán – mégis a maníroktól mentes, félprofi színészekkel, ötletes dialógusokkal, tökéletesen passzoló zenével, valamint számtalan kreatív megoldással a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan egy rendkívül egyedi atmoszférát teremt meg, úgy, hogy egy pillanatig sem giccses. Még a néhány szürreálisba hajló, a tér és az idő játékával operáló jelenet sem töri meg a film belső harmóniáját.
Fotó: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Mivel a film nagyon erősen épít az Áronnal való azonosulásra és a fővárosi életmódra, ha valaki – korából, jelleméből, lakóhelyéből vagy bármilyen okból adódóan – mégsem azonosul annyira a szereplőkkel, akkor azok teszetoszasága akár még idegesítő is lehet. Valóban, kicsit olyan érzésünk van, mintha az alkotók a saját szubkultúrájuknak írták volna a filmet – nevezetesen a fiatal budapesti értelmiségieknek mutatják be saját magukat. Ez persze koránt sem jelenti azt, hogy, aki történetesen nem fiatal, budapesti vagy értelmiségi, az ne találhatna rengeteg szerethető mozzanatot a VAN-ban.
A 96 perces játékidő alatt egyébként bejárjuk Budapest lényegében összes emblematikus helyszínét, és megpiszkálunk minden olyan kardinális kérdést, ami egy mai magyar fiatal felnőttnek álmatlan éjszakákat okozhat: monoton irodai meló, vagy hányattatott művész sors; menni, vagy maradni; kapaszkodni a régi szerelembe, vagy nyitni az új felé? Reisz Gábor mozija azonban nem arról szól, hogy egyszerű válaszokat adjon az élet nagy problémáira, hanem, hogy megmutassa, nem vagyunk egyedül a kétségeinkkel és a furcsaságainkkal.
Fotó: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan
A film végére az az érzés kerít a hatalmába, hogy talán nem is baj, ha nem történik semmi grandiózus az átlagosnak mondható életünkben, hiszen az akkor is valami furcsa és megmagyarázhatatlan.