A Szentendrei úti gyártelep első blikkre sötét téglafalaival és robusztus, erődszerű építményeivel egy középkori várra hajaz. Teljesen meglepődtünk, amikor a külső homlokzatokon szecessziós díszítéseket fedeztünk fel. Ma már nehéz elképzelni, de a húszas években, amikor épült még a gyárak is adtak a cicomára.
Kívülről a hatalmas téglatornyával tűnhet ki, a kéményt egyébként még puskafészeknek is használták a II. világháborúban. Másoknak hátsó oldala lehet ismerős, mivel az a híres/hírhedt, filatorigáti, legálisan szétfújható graffitis fal. Az itt dolgozók elmondása szerint sokáig a gyár területére is beszöktek a festékszórós, kapucnis fiatalok, de ma már nagyobb a szigor.
A harisnyáktól a filmstúdióigA néhai gyár helyiségeit ma cégek bérlik. Szinte minden van itt: sportruha nagykereskedés, gyerekeket fogadó tánciskola, de stílszerűen egy harisnyaboltot is találtunk az árudömpingben. A hatalmas tereket és az ipari adottságokat kihasználva a vállalatok szuper dizájnos loft irodákat alakítottak ki maguknak. Gombamód szaporodnak a fotóstúdiók, az elképesztő fényviszonyok nagyon alkalmasak a modell-, de még az aktfotózásokhoz is. Működik filmstúdió is itt, a gyár több filmben és reklámban, de állítólag politikai kampányfilmben is szerepelt már. Egy műterem is megbújik itt valahol, a különös fények még egy festőt is rabul ejtettek.
Kemény munkásévekA főépület második emeletére felérve egy hatalmas, teljesen üresen álló, sárga parkettájú, fényárban úszó teremre leltünk. Itt működött egykor a durva harisnyagyártás, míg az első emeleten a finom termékeket készítették.
Minden kötőnőre körülbelül 10-20 gép, illetve a finomabb árukat készítő részlegen 50 gép jutott. A feladatuk a gépek figyelése és a fonalak cserélése volt. Ha hibát észleltek a gépmestereknek kellett szólniuk. A ’70-es években körülbelül 800-900 ember dolgozott itt. Nem volt megállás: a gyár éjjel-nappal üzemelt, a dolgozók pedig három műszakban robotoltak. Az üzem évente körülbelül 80 millió pár harisnyát termelt, ennek egy részét külföldre exportáltak – Dániába, Németországba, és természetesen a Szovjetunióba.
Elviselhetetlen körülmények
Egy, a harisnyaformázókkal készített életútinterjú-sorozat szerint, elviselhetetlen hőségben és egészségtelen munkakörülmények között kellett dolgozniuk. „A megnedvesített zoknikat, harisnyákat a formázógépek láb formájú részeire húzták fel, majd szedték le. A formázólábak gőz- és villanyfűtésűek voltak, 90–120 Celsius-fokos hőmérsékletűek. Így a nyári melegben a műhelyben a hőmérséklet elérte az 50 Celsius-fokot is, állandóan gőz és pára terjengett” – olvasható Tóth Eszter Zsófia, történész 1999 és 2004 között készített tanulmányában.
A legfelsőbb szintekenA főépület padlására feljutva színes fonaltekercsekre és hatalmas, rozoga fonaltartó berendezésekre leltünk. A helységeket egyébként maximálisan kihasználták; a padlástérben például az ’50-es években tanműhely működött.
Az egészen a tetőtérig felmenő lift még ma is üzemel, bár hívni nem lehet – oda kell érte menni, ahol éppen van, és megállítani is csak manuálisan sikerül.
Egy másik épület legfelsőbb szintjén egy furcsa, katasztrófasújtott szobát is találtunk. 10 éve egy rockbanda próbaterme volt itt, ma időnként hajléktalanok vetnek szemet a helyre, de a biztonsági őrök mindig elhajtják innen őket. Feljebb egy hatalmas galambdúcot fedeztünk fel, de gyorsan le is menekültünk, mivel a madárürülék orrfacsaró bűzt árasztott.
Elfújta a tájfunA gyárat 1923-ban kezdték építeni, a ’20-as éveken fejezték be nagy részét, majd az ’50-es években felhúztak néhány – a többitől – elütő tömbépületet. Eredetileg a Filatorigáti Textilműveké volt. A szocialista időszakban államosították, 1951-ben pedig átnevezték Budapest Harisnyagyárrá.
A rendszerváltás után beözönlő olcsó és nagy mennyiségű kínai termékek hatalmas konkurenciát jelentettek. A magyar lábneműk beszerzési-árából a kínai piacon már egy pár zoknit lehetett kapni. A távol-keleti tájfun végül mindent elsöpört, és 1998-ban be kellett zárni a gyárat.
Mindenki jól járA terület jelenleg egy magáncég, a Viking Ingatlanfogalmazó és – hasznosító Zrt. tulajdona. Körülbelül 65-70 vállalat bérel helységet. Nem engedhetnék meg maguknak, hogy saját, belvárosi telephellyel rendelkezzenek. A tereket maguk alakíthatják ki, ami a terület tulajdonosainak is jó, mivel így megoldják a karbantartás és a felújítások állandó problémáját.
A közeljövőben biztosan nem lesz itt változás, a tulajdonos szeretné tovább felújítani és bérbe adni a területet. Azt remélve, hogy még többen látnak majd fantáziát a különös ipari paradicsomban.
