Egy átlagos budapesti aluljáró hozzávalói: blues-t pengető utcazenész (ha idősebb, borostás és karcos hangú, ha fiatalabb, koravén tekintetű), zokni-/virág-/öv-/lopott iPhone-/Fedél Nélkül-árus, franchise pékség, újságos, vegyesbolt, lófráló rendőrök, lejmoló punkok, metrókijáratnál várakozó szerelmesek és a szagok kakofóniája. Ehhez képest a Flórián téri aluljáró a harmónia talajszint alá suvasztott szigete, ahol a lángosillat egészen a lépcsők aljáig oson.
A piros alapon nyugvó, zöld, fehér és fekete betűs cégér (KRUMPLIS LÁNGOS) kitűnik monokróm környezetéből, ám ha ebből még nem lenne egyértelmű, hogy egy szénakazalban bujkáló aranyröggel van dolgunk, elég egy pillantást vetni az ebédidőben kígyózó sorra. A titok nyitja az alapító, Kovalcsik Pál elhivatottságában keresendő, aki 12 év németországi vendéglátózás után, 9 éve nyitotta meg lángos-zarándokhellyévált üzletét.
Minden reggel 4:10-kor kel, vasárnap este a hétfői előkészületekkel bíbelődik, és fáradhatatlanul keresi a lángostészták Szent Grálját, azaz a tökéletes lisztet (amit úgy néz ki, meg is talált, hála a szigetszentmiklósi Szabó-malomnak). Az időnként családtagokkal bővülő csapat 6-7 éve változatlan, a cél pedig az, hogy a minőség sem Sinus-görbére, sokkal inkább harmonikus egyenesre hasonlítson, ám ez jóval komplikáltabb, mint az egyszeregy. A lángostésztát több ponton el lehet szúrni, a legrizikósabb valószínűleg a kelesztés, ami az élesztő kiszámíthatatlansága miatt nyáron még jobban megnehezíti a lángosmesterek dolgát. Ha már időjárás, Kovalcsik szerint az aluljáróban egész évben süt a nap – ez elsőre paradoxonnak tűnhet, de így igaz, hiszen a felszíni körülmények elől legfeljebb orkán esetén nem találhatunk menedékre a piros cégér alatt.
A vendégek között a budapesti társadalom szinte minden rétege képviselteti magát, ellenben megkülönböztetés nincs, csak pozitív egyformaság. A snidlinggel megszórt lángos öltönyben és szakadt bőrkabátban is ugyanolyan finom, és a kiszolgálást kísérő mosoly nem lesz szélesebb egy drága óra, vagy keskenyebb egy malterfoltos kézfej láttán. A törzsvendégekre a körforgás jellemző: aki egyszer rákap, hosszú hetekig a függők életét éli, majd következik a telítődés és a szünet, aztán az egész kezdődik elölről.
A Flórián téri varázslat a külföldről hazalátogató magyarokat is megbabonázza, sőt egyesek lángos-nagykövetté lépnek elő, egy Milánóban dolgozó vendég például olasz kollégáinak vitt egy jó adag nyárkenyeret. Az árak a föld alatt járnak, pár száz forintból bőven túladagolhatjuk magunkat, a választék a hagyományos variációktól kezdve (krumplis, sajtos, sonkás, sajtos-tejfölös) a különlegesebb kombókon át (virslis, tzatzikis) egészen a töltött lángosig terjed. Van még goffri és óriáspalacsinta is (Nutellás, túrós, csokis, lekváros, hogy csak néhányat említsünk), szintén a pár száz forintos lélektani határon innen, tehát a törzsvendéggé válással párhuzamosan érdemes benevezni egy kondibérletre is. Ha lehámozzuk a népszerűség, a magas minőség és a vendégközpontú hozzáállás mázát, nehézségeket találunk, ugyanis Kovalcsik Pál állandó küzdelemben áll a kisvállalkozásoknak nem igazán kedvező kontextussal. Nehezen tud egyről a kettőre jutni (értsd: terjeszkedni, kemencét telepíteni a jelenlegi üzletbe), és a bevétel is épp hogy fedezi a családfenntartás és az üzemeltetés költségeit. A sorsviharok ellenére szerencsésnek tartja magát, mert olyasmivel foglalkozhat, amit szeret, és a vendégek elégedettsége, visszajelzései helyrebillentik a mérleg nyelvét. Eddig nem túlzottan rajongtunk az aluljárókért, de tegnap óta már kedvencünk is van. Persze ezt az aluljárót sem önmagáért szeretjük, hiszen a lélekként és szívként szolgáló lángosos nélkül a Flórián téri alvilág is ugyanolyan kellemetlen közjáték lenne két jármű vagy utca között, mint bármelyik budapesti klónja.
