Nemrég felrobbantotta itthon az internetet a Black Sabbath jövő nyári, budapesti fellépésének híre. Az utolsó turnéjára induló zenekar nem először látogat el hozzánk, ugyanis korábban háromszor már járt nálunk. Idekapcsolódóan összegyűjtöttünk a nyolcvanas és a kilencvenes évekből 9 olyan budapesti koncertet, amelyen világsztáregyüttesek adtak életre szóló emléket a résztvevőknek; megszólal olyan, aki átélte, amint Bono felhívja a Munkáspárt vezetőjét, aki látta Mike Pattont a színpadon söprögetni, vagy akinek egy dán teniszjátékos elrontotta az élményét.
Varázslatos nyári este volt 220 forintos küzdőtérre szóló jegyért cserébe és nem csupán azért, mert a 15 éves fennállását ünneplő Queen turnéját Magic Tour névre keresztelték. Az almanachok szerint története leghosszabb stadionkoncertjét adta a zenekar '86 júliusában Budapesten; a 28 (!) számos setlist csúcspontja természetesen Freddie Mercurynak a magyar nép felé mutatott legendás gesztusa volt a Tavaszi szél vizet áraszt c. népdal eléneklésével. Túlzás nélkül állítható, hogy a nyolcvanas évek zenei trónján uralkodó Queen hazánkba látogatása szenzációszámba ment, hiszen abban a rendszerben „bizonyos okok miatt” kevés nyugati előadó léphetett be az országba. A 80 ezer kiváltságos résztvevő 99%-a életében először láthatott ilyen nagynevű és sajátos látványvilágot magával hozó együttest, amely 2,5 méter magas, 15 méter mélységű és 40 méter széles színpadot építtetett a Népstadionba. A banda egyetlen, a vasfüggöny mögött tartott kelet-európai koncertjének némi politikai üzenete is volt a nagyvilág felé azzal, hogy felhívja a Nyugat figyelmét a közelgő magyarországi változásokra.
2/9
Nirvana – 1989. november 21., Petőfi Csarnok
Kicsit kilóg a sorból a Nirvana PeCsa-beli fellépése, mert egyrészt a TAD előzenekaraként hazánkban landolt trió állítólag silány koncertjét alig 200-an, ha látták, másrészt ebből következik, hogy a Grunge-istenek akkor még csak halandók voltak – egy évvel később írták meg az MTV-generáció himnuszát, a Smells Like Teen Spiritet, amivel aztán nyakukba zúdult a világhírnév. Nehéz előbányászni olyan embereket, akik bizonyíthatóan végigállták Kurt Cobainék mindössze félórás előadását, vagy találni egy setlist rövidségét és annak okát visszaigazoló forrást, ugyanis a budapesti koncert a Nirvana történetének egyik legkevésbé dokumentált fejezete; sem video-, sem hangfelvételről nem tudni. Az urbanlegends és a Recorder megszólaltatta a budapesti szervezőket, amiből kiderül néhány érdekesség: Kurt folyamatosan panaszkodott a világításra és a hangzásra, pulcsijának ujja állandóan lelógott a gitárjára, így alig tudott játszani rajta, a még Dave Grohl nélküli hármas pedig 10 ezer forintot kapott a produkcióért, melynek befejeztével a Nyugati pályaudvarnál burkoltak be pár virslit.
3/9
Monsters of Rock – 1991. augusztus 22., Népstadion
A híres utazó rockcirkusz headlinerének az AC/DC-t nevezték ki, ami többek között azzal járt, hogy a másik három – egyébként igen jó nevű – banda, a Metallica, a Mötley Crue és a Queensryche mind látványban, mind hangzásban visszafogottabb kiszolgálásban részesült – akkoriban kevésbé volt köztudott az előzenekarok direkt csendesebbre keverése. Az első három formáció szinte cincogott a fő előadóhoz képest, de amint deszkákra lépett az AC/DC, az emberek a képükbe kapták a hangrobbanást. Feldolgozhatatlan látvány fogadta a közönséget a fény- és pirotechnika mellett: a színpad két oldalára felfújtak két ördögszerű óriásszobrot, plusz gigantikus méretű ágyúkat is felállítottak, a Money Talks c. dalnál pedig milliónyi – nem igazi – papírpénzt lőttek az égbe.„A korszak rockzenei közönsége három fő halmazba tartozott: voltak a klasszikus, hínárhajú rockerek, a ’Ricse-kendősök, no meg a csövesek. Az ilyen jellegű bulik első bálozóit épp ezért sokkolta a tömeg összetétele, egy-egy érzékenyebb lélek félve állt be a sorba a sok félhulla, részeg rosszarc közé. Ennek következtében rengeteg rendőr vigyázott a nyugalomra, és a beengedést intézők se voltak valami kedvesek, a legkisebb balhét is igyekeztek csírájában elfojtani néha brutális közbelépésükkel' – István szavaiból kiderül, hogy a biztonságiak akkor sem tartoztak a nézők kedvencei közé.
Úgy tűnik, a Tavaszi széllel kompenzáló Axl Rose-nak már '92-ben a heppjei közé tartozott a közönség megvárakoztatása, bár a rossz nyelvek szerint azért csúszott néhány órát a budapesti fellépés kezdete, mert nem sikerült előteremteni a banda fellépti díját, és a szervezők még az utolsó pillanatokban is a GNR gázsiját kalapozták össze. A koncertre amúgy 1200 forintba került a belépő, ami a kilencvenes évek elején egy átlag havi fizetés ötödének felelt meg.„1992. május 22. – Beleégett a dátum a fejembe, jó ideig ünnepeltük a barátnőimmel ezt a napot. Ha a vidéki művházas rendezvényeket nem számítjuk, ez volt életem első komolyabb koncertje, nem csoda, hogy monumentálisnak tűnt a 70 ezres nézőszámával. Semmit nem tudtam a két előzenekarról, a Soundgardenről és a Faith No More-ról, kínszenvedés volt végignézni, ahogy utóbbi frontembere, Mike Patton a színpadon söpröget… Ezúton kérek tőle elnézést, mert később nagy kedvencem lett' – idézi fel emlékeit Móni, az élmény egyik átélője a 70 ezerből.
„A barátnőimmel nagyon bölcsen kitaláltuk, hogy korán érkezünk, és megpróbálunk az első sorok egyikébe furakodni – sikerült, de miután éreztük a hatalmas tömeg nyomását, a vagányságból hirtelen halálfélelem lett. Nagyon durva volt, soha még csak hasonlót sem éltünk át. A magyar mellett a délszláv háború miatt jugoszláv zászlók lógtak le a színpadról, aminek a Civil War című dal eljátszása közben lett igazán jelentősége. De mégsem ez volt a legemlékezetesebb eset, hanem amikor a November Rain alatt akkora eső zúdult a nyakunkba óriási villámlások közepette, hogy azt hittük, a természet direkt rendezte így. Axl persze nem hagyta ki a ziccert, és külön kiemelte a dramaturgiai fordulatot' – folytatja a bulira Dabasról felutazott Móni.
A mai 40-es korosztály tagjai egy olyan fejlődésen átment korba születtek, mely napjainkban nem tapasztalható, egy ekkora eseményt például sokkal nagyobb várakozás előzött meg. „Mind a látvány, mind a hangzás döbbenetes élményt jelentett az egyszeri rajongónak, hiszen nagy részük addig maximum videókazettán láthatott hasonlót, vagy még azon sem. Tátott szájjal bámultuk, mi történik, el sem hittük, hogy ott vagyunk. Félelmetes volt az energia, amit a tömegtől kaptunk' – teszi hozzá a koncertet a lelátóról követő István, aki előtt két sorral Nagy Feró foglalt helyet és adott aláírást a személyi igazolványába.
Magyarországon összesen ötször (1988-ban, 1991-ben, 1993-ban, 1999-ben és 2010-ben) koncertezett a kultikus zenekar, de mind közül valamiért az 1993-ban, a Hungária körúton lezajlott hangverseny él leginkább az emberek emlékezetében – leszámítva nyilván az 5 évvel ezelőtti Puskás Ferenc Stadionban rendezett metalbulit. Viszont már akkoriban kiderült, hogy „Lars Ulrich nem tud dobolni”. Az egyik nyitóbanda, a The Cult fél órával a hivatalos kezdés előtt lépett színpadra, majd az Alice In Chains helyére („elfáradhatott” az énekes, Layne Staley) beugrott egykori ’tallicás, Dave Mustaine új kvartettje, a Megadeth következett a legfőbb látványosság előtt. Végtelenül profi, 2 és fél órás programot.
Közte a17 perces (!) verziójú Seek & Destroyjal – zavart le a nagy thrash négyes zászlóshajója, az immár rövid hajjal headbangelő és meglehetősen sokat beszélő Jason Newsteddel a basszgitáron.
„Az ezerszer elátkozott, a >>thrash hagyományait eláruló<< Fekete Album szerintem a második legjobb az összes Metallica-lemez közül, és bár a megjelenésétől kezdve kutyázta mindenki, én rohadtul vártam, hogy Budapestre érjen a Nowhere Left to Roam album (a Wherever… máig a kedvenc számom). Felhintettem a magas szárú Pumát, és mivel nem volt 'tallicás pólóm, egy Iron Maiden-felsőben csapattam ki az MTK-stadionba. 16 éves voltam, azóta jártam vagy tíz koncertjükön, de már az elsőn megállapítottam, hogy vannak számaik, amik csak élőben ütnek igazán (Disposable Heroes, Sanitarium), és sajnos vannak, amik hiába rohadt jók, nem tudják élőben igazán jól előadni, mert nincs dobosuk (One, Four Horsemen). Pedig a kedvenceim mellett csak azt vártam, hogy halljam a One darálós részét a dupla lábdobbal, de az a félkegyelmű dán teniszjátékos képtelen volt örömöt szerezni. A koncertről egyébként úgy mentem haza, hogy másnap átmásoltam életem első Alice in Chains-kaziját, és nemsokára a Pearl Jammel együtt évekre belemerültem az érfelvágós grunge-ba' – Bence itt-ott kritikus szavai megerősítik a bevezetőben elmondottakat.
6/9
U2 – 1993. június 23., Népstadion
A Zooropa-turnéja keretében Budapestre érkező U2 műsora előtt Kovács Ákos próbálta elviselhetőbbé tenni a közönség várakozási idejét – kifütyülték, megdobálták, tehát nem mondhatnánk sikeresnek a műveletet. Erre a bulira 1600 forintért lehetett jegyet kapni, ennyi pénzért a pályája csúcsán járó zenekar mellett drótok által mozgatott Trabant-kasznikból készült világítást láthattak a nézők, és tapsolhattak Bono egyik kedvenc show-elemének, amint két szám között telefonon felhív egy ismert politikust. Nálunk Thürmer Gyula, a Munkáspárt arca lett a kiválasztott, neki énekelte el a napszemüveges frontember az I Just Call To Say I Love You-t. Thürmer Gyula reakciójáról nem érkezett jelentés.
7/9
Bon Jovi – 1993. szeptember 1., MTK-stadion
2015-ben elég nehéz elhinni, de a nyolcvanas esztendők leghatalmasabb pop-metal (vagy hajmetal) zenekara a címet évekig őrizni tudó Bon Jovi volt. „Pár hónappal később – már beindult a suliszezon – jött Budapestre a Bon Jovi is, és bár a haverjaim kiröhögtek, hogy >>más<< vagyok, én arra is elmentem. Szerettem Bon Jovit, Richie Samborát meg különösen, mert szerintem az egyik legjobb gitáros volt akkoriban. A koncert nem volt rossz, itt is mázlim volt a setlisttel, de pár évvel később, amikor a Sziget 0. napjára jöttek a Paradise Losttal és az H-Blockx-szal, az sokkal jobban tetszett. Erről igazából csak arra emlékszem, hogy borzasztó idő volt, fújt a szél, és mivel messze álltam, sokkal jobban hallottam a mellettem halandzsázó rockerlányok hangját, mint azét, akiért mentem' – a fentebb megszólaló Bence újabb elbeszélésből kiderül, hogy azért lányok is tomboltak a Keep The Faith-re.
8/9
Red Hot Chili Peppers – 1996. június 25., Kisstadion
Históriájának első és egyetlen magyarországi fellépésén az RHCP (vagy ahogyan a korszak egyik népszerű gimis sorozatában lefordítva hallhattuk: „Forró Csilis Borsok”) előtt Moby töltötte ki az időt a Kisstadionban. A négy félmeztelen amerikai igyekezett néhány magyar kifejezéssel (köszönöm, egészségedre) jófejkedni, tehát még (?) sztárallűröktől mentesen járták a világot. A jelentések szerint igen csapnivaló hangosítással szólalt meg a szabadságra ment John Frusciante helyett Dave Navarróval a szólógitáros poszton teljesítő, az 1996-ban megjelent One Hot Minute lemezt népszerűsítő funk, punk, rap, pszichedelikus és még ki tudja, milyen hatásokat ötvöző zenekar. Az európai turné első állomásán állítólag az énekes Anthony Kiedis és a basszer Flea mosolyszünetet tartott egymással, talán ez volt az oka, hogy alig bő egy órát játszottak, és hogy az egyik legnagyobb slágerüket, a Give It Away-t kihagyták a műsorból.
9/9
Black Sabbath – 1998. június 3., Kisstadion
A birminghami stílusteremtők a dobos Bill Ward kiszállása miatt nem eredeti felállásban érkeztek harmadik magyarországi előadásukra (előtte 1989-ben és 94-ben jártak nálunk). A négyes buli érdekessége, hogy a főbandának jelölt Black Sabbath helyett az előtte dózeroló Coal Chamber, Halloween, Pantera trió szállította az igazi zúzást, leginkább a klasszikus felállású Pantera. Tegyük hozzá, Phil Anselmóék muzsikája jóval komolyabb halláskárosodást okoz, mint a műfaj alapvetése által előállított zene, de azért a jó öreg Ozzyt se kellett félteni: lassan vette fel a koncert fonalát, ám amikor magához tért, a színpadra felállított vízágyúkhoz totyogott, és szétlocsolta a közönséget. Az állatvédők nagy megkönnyebbülésére az itthoni denevérpopuláció számában nem történt drasztikus változás.
