Ez minden túlzás nélkül
poptörténeti pillanat
lesz: a világ egyik
legjobb hiphopzenekara
, a kevesek által ismert, de a
műfajra óriási hatást
gyakorló
The Coup
első magyarországi koncertjét adja az A38 Hajón.
Üde funkok
,
sodró groove-ok
,
zseniális szövegek
, és a
politikailag leginkább elkötelezett frontember
, aki valaha megfordult a hajón. A
nyugati part legzseniálisabb mikrofonfrizura-barkó összeállításának
büszke tulajdonosa,
Boots Riley
, akinek baráti-zenésztársi köre
Tupac Shakurtól Tom Morellón
át az
Atari Teenage Riotos Alec Empire
-ig húzódik. Ha táncolnál végkimerülésig a Kommunista kiáltvány oldschool
Funky Town
-verziójára, ha hallani akarod, milyen, amikor a
 Sex Machine
 találkozik A tőkével, akkor a Coup koncertje kihagyhatatlan!
The Coup – ez a két szó a
hiphop-szakértők
szemében egyet jelent
a kilencvenes évek legzseniálisabb
, bár
kereskedelmileg kevésbé sikeres
, de
elképesztő hatású
és
fantasztikusan változatos lemezeivel
, a
csodás oldszkúl funk hangmintákkal
, a
vad grúvokkal
és a
marón gunyoros
,
eszméletlenül szellemes
,
társadalmilag rendkívül elkötelezett szövegekkel
. És természetesen a zenekaralapító
Boots Riley
-val, aki jóformán egymaga tolja a Coup néha sajnos el-elakadó szekerét immár húsz éve.

Riley – bár Chicagóban született és egy ideig családjával Detroitban élt – a kaliforniai Oaklandben nőtt fel, itt ragadt rá a fekete emberjogi mozgalom radikális szárnyának ideológiája, és itt spannolt le a későbbi
Thug Life
tagjaival, köztük Tupac Shakurral. Riley messze a
legintellektuálisabb
volt közöttük, nem ragadta magával a G-funkos menőzés, mindig is megmarad a
nagyon vicces és kegyetlenül kritikus politikai rapnél
. Valami hasonlót művelt, amit pár évvel azelőtt New York-ban a
Public Enemy
kezdett el, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a Coup számai nem a szikár, lecsupaszított ritmikára, hanem a
70-es évek nagyzenekaros funkjának gazdag hangszerelésére
és
húzós groove-jaira
épültek, és
eszméletlenül táncolhatók
voltak.

Tulajdonképpen érthetetlen, hogy a Coupból miért nem lett gigantikus világsiker. Valószínűleg azért, mert a rádiók visszariadtak attól, hogy a dance chartokat olyan számokkal rakják tele, amiknek a szövege „egy ügyvezető kinyírásának ötmillió módját” ecsetelte. És hát az sem segített, hogy Riley nem kímélte az „elnyomó rezsimbe” szerinte túlságosan is beilleszkedő Jessie Jacksont.

A sors iróniája, hogy a Coupnak az országos ismertséget nem zseniális számai vagy provokatív szövegei hozták meg, hanem egy nem tervezett botrány: 2001 júniusában ugyanis olyan lemezborítót terveztettek, amin Riley, állandó zenekari társával, a
szkreccsmester-vokalista Pam The Funkstresszel
éppen felrobbantja a World Trade Centert. Szeptember 11. után aztán a média felkapta a még meg sem jelent lemezt, pontosabban annak borítóját, és az országos sokk, gyász és felháborodás közepén a kiadó elcsúsztatta a lemezmegjelenést és természetesen újraterveztette a Party Music (azaz Bulizene, de éppígy érthető Pártzenének is) borítóját. Bár a Coup némi hadakozás után visszavonulót fújt és elnézést kért, Rileyra azért rászállt az FBI. Később ezt meg is énekelte legutóbbi lemezén: „Mondjátok meg a nemzetbiztonságnak, hogy én vagyok a bomba!”


Am a poilitikai viharok mit sem változattak azon, hogy a
Coup lényegében összes lemezét euforikus fogadtatásban részesítette a szak
- (értsd: zenei, és nem politikai) sajtó. Az első albumtól, a
Kill My Landlordtól
a tavalyelőtti konceptlemezig, a
Sorry to Bother You-ig
csak úgy röpködtek „az év albuma”, a „tökéletes”, „zseniális”, „rendkívüli” és egyéb jelzők. És valóban: a Coup minden egyes albuma
tökéletes tánclemez
, f
élelmetes tudatossággal
,
humorral
,
eleganciával
és
változatosággal megszerkesztve
, ugyanakkor mindegyik egy-egy harsány kiáltvány az igazságtalanság, a kapitalizmus és a bürokrácia ellen. A Stereogum nemes egyszerűséggel „nemzeti kincsnek” nevezte Boots Rileyt, a Pitchfork szerint pedig a Coup lemezei tökéletesen igazolják, hogy „
a forradalom csípőből jön
”, mármint a csípőrázásból.