Két kiemelkedő brit énekes-gitárost hallhatunk egy estén Richard Dawson és Mike Cooper személyében. Mindkettejükre erősen hatott saját hazájuk folkzenéje, mégis meglehetősen különböző utakon járnak: “poszt-minden” kontra kortárs pásztorzene.
Richard Dawson legutóbb másfél éve járt Budapesten az UH Festen, a Jurányis fellépése akkor az év legkiemelkedőbb és legmegrázóbb koncertélménye volt. De nem csak emiatt időszerű viszontlátni őt, ugyanis a 2017-ben megjelent Peasant című lemeze a legtöbb év végi albumlistán dobogós helyen szerepelt, ami nem kis teljesítmény, tekintettel a nem szokványos zenei világra – mintha egy középkori felföldi birkapásztor társául szegődnénk egy kis időre, akivel együtt iddogálunk, miközben megannyi történet és emlék elevenedik meg, sokat sírunk és nevetünk. Richard Dawson színpadi jelenléte ráadásul egészen egyedülálló és letaglózó, egy született előadóművész, aki játszi könnyedséggel utaztatja hallgatóját az érzelmek hullámvasútján: egy igazi hús-vér, földszerűen eleven trubadúr, aki úgy merít egy letűnt kor párlatából, hogy egy pillanatnyi múltidézés sincs benne, hanem itt és most nekünk mesél, minket ráz fel, csap arcon, és nyers gitárjátékával a legnagyobb mestereket is tiszteletre inti, énekhangja pedig egyenesen maga a gyönyör!
A 75 éves Hawaii ing gyűjtő Mike Cooper életműve hatalmas, több mint 60 lemezen szerepelt, kezdetben a ’60-as években folk-blues szcénából indult, de időközben megmerítkezett az improvizatív és elektronikus zenei világokban egyaránt. Igazi utazós hangulatok mesteri vizionáriusa, aki a csendes-óceáni trópusi szigetlakók kultúráinak védelmezője és rajongója, zenéjére pedig a nehezen megfogható “poszt-minden” címkét biggyesztették, jelezve, hogy nincsenek stílusbeli határai, az exoticától a kortárs ambientig, a delta bluestól a némafilmzenéig bármi belefér. Alkotói munkája több, mint a stílusok egyszerű keveréke, és mindvégig velejéig jelen idejű, ami nem kis dolog egy ennyi idős művésznél.
[youtube https://www.youtube.com/watch?v=cRYBy8siAoY]
