Hazánkban az Északnyugati átjáró mindig megmaradt valamilyen misztikus, homályos jelentőségű dolognak, mely után – a felfedezések "Szent Gráljaként" – évszázadokig küzdöttek a jellemzően angolszász hajósok, miközben az észak-amerikai kontinens egyre részletesebb feltárásával a vágyott Átjáró a keleti kereskedelmet elősegítő könnyű vízi útból járhatatlan jégpokollá nem kezdett válni.
Az átjáró felderítése embert próbáló, hősies és nem egyszer horrorba hajló feladat volt, sokszor épp az elmúlt századokban lejátszódó sarkvidéki klímaváltozási, klímaingadozási folyamatoknak köszönhetően, melyeknek komoly szerepük volt a sarkvidéki felfedezéstörténet legnagyobb tragédiájának, az (utolsó) Franklin-expedíciónak sorsában. A sarkvidéki időjárás szeszélyessége legalább ilyen lényeges volt a Franklinék keresésére indított, az emberiség történetének talán legkiterjedtebb és legsikertelenebb kutatóexpedíció-sorozata esetében, mely végül feltárta a gyakorlatilag hajózhatatlan átjárót. De mi történik most a messzi északon? A sarki jégtakaró olvadásával valóban megnyílik az évszázados álmoknak megfelelően az Északnyugati átjáró? Tényleg olyan könnyen hajózható, mint egyes geopolitikusok és szállítmányozók ezt szeretnék? Ennek fogunk utánajárni néhány évszázadot és jó pár ezer tengeri mérföldet felölelő képzeletbeli utazásunk során.
