Úristen, hogy utálok egyedül vacsorázni. Olyan, mintha halott lennék.” (
Richard Brautigan
)




Ebben a lakótömbben ugyanolyan emberek élnek, mint bármelyik másik lakótömbben. Esznek. Isznak. Ülnek. Járkálnak. Zenét hallgatnak. Filmet néznek. Bámulnak ki az ablakon. Hallgatják a vízvezetékek zúgását, a szomszédból átszűrődő zajokat. Emésztenek. Valami jár a fejükben.
A
II. TITÁNium Színházi Szemle Trafó–díjas
előadásában
Fekete Ádám
hétköznapi zsánerszituációkon és „megelevenedő állóképeken” keresztül mesél egymás mellett, látszólag teljesen mozdulatlan életet élő szomszédokról, családokról és magányos emberekről. A nőről, akinek a vendéglőjébe nem jár senki. A fiáról, aki nem beszél. Az orvosról, aki nem tud seg
íteni. A férjről, aki menekül a felesége elől. Az alkoholista gyógytornásznőről. Hobbizenészekről.