A modern technológia művészetre gyakorolt hatása az
önarckép
egy új formájának kialakulását eredményezte. A “szelfi” a közelmúltban létrejött terminus, jelentésében ötvöződik a hordozható fényképező eszközök, például mobiltelefonok vagy webkamerák nyújtotta szabadság a közösségi média felületein történő megosztás lehetőségével. Az önarckép fókuszába a szelfi térnyerése óta a “Ki vagyok?” kérdés helyett a “Hogy nézek ki?” és a “Vajon jól nézek-e ki?” kérdés került.




Nagy Boglárka új önarckép sorozata mindkét műfaj jellemzőit magán viseli: portréi egyrészt beállított képek egy gyönyörű alanyról (akinek esztétikai adottságait nehéz nem észrevenni), ami némileg eltávolítja az alkotásokat a
"szelfi"
spontaneitásának követelményétől. Másrészt a szelfi pillanatkép jellegével szöges ellentétben állnak Nagy Boglárka önarcképi hagyományokat követő festményei, tükrözve a művész időt és tehetséget nem kímélő törekvéseit arra, hogy az alany jellemének legapróbb részleteit megragadja.




Nagy Boglárka találóan állítja szembe egymással az erősen stilizált
önarckép
esztétikáját, mely történelmileg inkább kötődik a férfi művészhez és az énről való filozófiai elmélkedéshez, a “szelfivel”, amelynek már puszta elnevezése utal a műfaj kapcsolódására a popkultúrhoz, a nőiséghez, az amatőr fotóshoz és egyfajta játékos nárcizmushoz. Két látszólag ellentétes műfaj vegyítésével a művész arra ösztönzi közönségét, hogy elgondolkozzon a portré és az én vizuális megjelenítésének különböző lehetőségein, illetve közönséghez való viszonyán.