Volt egyszer egy operatőr
Az 1940-ben született és 2018-ban elhunyt Robby Müller az a fajta operatőr volt, akinek a képeit azonnal felismeri az ember, és ez nemcsak a mozgóképeire igaz, hanem a polaroid fotóira is. Sosem halmozták el díjakkal – de azért kapott párat, elsősorban szakmaiakat és nem Oscar-félét –, ellenben mindenki tudta, hogy létezik, elismerték páratlan tehetségét, hivatkoztak rá, és amikor 78 éves korában egy nyári napon elhunyt, még abban az évben dokumentumfilm készült a munkásságáról, amit ősszel be is mutattak a velencei filmfesztiválon. Tegyük még hozzá azt is, Robby Müller szerény zseni volt – mozgó- és állóképei is ezt sugározzák –, akit nem is izgattak különösebben a díjak, nem azok miatt ragadott kamerát és fényképezte az őt körbeölelő valóságot.
Robby Müller elsősorban Wim Wenders és Jim Jarmusch operatőreként ismert, több fontos filmjük vizuális világának megalkotója volt, de nemcsak velük forgatott, hanem még számos neves rendezővel: például Lars von Trierrel, William Friedkinnel, Barbet Schroederrel, Alex Coxszal, Andrzej Wajdával, Sally Potterrel, Peter Bogdanovichcsal. Ennyiből is látszik, hogy Müller sajátos képi világa mennyire vonzotta az eredeti látásmóddal rendelkező rendezőket. De mit is tudott ő?
ELSŐSORBAN spontán volt, sosem szerette előre megtervezni azt, hogy mit látunk, hanem hagyta, hogy a pillanat vezesse.
Úgy is beleégett a néző retinájába minden egyes képkockája, hogy nem volt különösebben harsány vagy hivalkodó. Ha csak két filmet emelünk ki az operatőri munkái közül, akkor az egyik a Paris, Texas (Win Wenders), a másik pedig a Halott ember (Jim Jarmusch).
Kamera helyett polaroid gép
Élete egy pontján Müllernek lett egy polaroid fényképezőgépe, amit nagyon érdekes szerkezetnek talált, és miután alaposan megismerte a technológiát, hogy mit is tud ez a fura kis gép, megállás nélkül fotózott vele, elsősorban önmaga szórakoztatására, a forgatások alatt, amikor épp állt a kamera és szünet volt. Az első benyomás, ami a Müller mozgóképeit jól ismerő szemlélőt éri, hogy teljesen mindegy, mi volt az operatőr kezében, kamera vagy polaroid gép, az állóképek ugyanazt a különös világot mutatják, mint a filmek. Elkapott pillanatokat, a világ apró szeleteit, életrészleteket.
Müllernek mint fotósnak is megvoltak a kedvelt témái: járművek, hotelszobák, sarkok, de vonzotta a természet is. Ember nagyon ritkán jelenik meg rajtuk, akkor is mindössze egyetlen alak – visszatükröződésként vagy egy távoli pontként. Müller fotói úgy mesélnek rólunk, emberekről, hogy az alkotójuk leginkább a környezetünkre volt kíváncsi, annak is a leghétköznapibb, legtriviálisabb részeire. Csendes pillanat az összes kép, melyek november 30-ig tekinthetők meg a Robert Capa Központban. Müller képeinek szerénysége mágikus erővel bír, mert jó pár fotó a szemlélővel marad a kiállítás megtekintése után is, sőt már a kiállítótérben eléri ezt a hatást, mert némely képet lehetetlenség nem hosszú perceken át nézni, és nagyon nehéz aztán továbbmenni a következőhöz. Olyanok, mint a mágnes, ráadásul inspirálnak és mélyen elgondolkodtatnak. Az egyszerűség diadala, ami így már pazar nagyszerűség.
Like Sunlight Coming Through the Clouds – Robby Müller polaroidkiállítása a Capa Központban
Program adatai
(Borítókép: Robby Müller: New Orleans, 1985)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
