A fotókon dokumentált borzalom
Ahogy az elmúlt években, úgy idén sem villanyozódik fel az ember, amikor végignézi az aktuális World Press Photo képeit, azt mégis pozitívumként könyvelhetjük el, de azért jó adag keserűség kíséretében, hogy amikor kilépünk az utcára, mélyen beszívjuk a levegőt és hálát adunk a sorsnak, hogy minket (egyelőre) nem ver sem háború, sem járvány, és van mit enni meg inni, van orvos, iskola, és fogyaszthatunk nyakra-főre kényelmesen, ha arra szottyan kedvünk, és hogy a problémáink a világ nagy részének problémáihoz viszonyítva nem is igazi problémák. Itt viszonylag nyugi van, és még nem ért ide a baj.
Ahogy végigsétálunk a méretes paravánokra felhúzott nagyalakú képek között, egyre inkább arra jutunk, hogy a világban mindenhol komoly problémák vannak. Gáz van, babám, jut az eszünkbe a keserű cinizmusba forgatott mondat, és nem véletlenül. Rémiszítő mindaz, amit látunk. És a legszomorúbb az egészben az, hogy az elvileg pozitív képek mögött is az igazságtalanság, a nyomor, az erőszak bújik meg. Az egyik fotón például fociszurkolók örülnek egy dél-amerikai csapat hatalmas győzelmének, ami soha addig nem fordult elő ezzel a csapattal. Nézed a drukkerek arcát, és nem tudod nem azt leolvasni mindegyikről: végre valami jó történt ebben a szennyes és nyomorult életben. És hiába pozitív példa az afrikai testépítő, akinek az egyik lába hiányzik, nem tudsz nem arra gondolni, hogy nem véletlenül.
Fortélyos félelem
Az idei World Press Photo-kiállítás megrendítőbb, mint a korábbi pár évben, pedig kevesebb a halott, a vér, a lerombolt ház. De mint tudjuk, ami igazán megviseli az embert, az nem is a felsoroltak látványa. Hanem ami mögöttük van. Mondok két ékes példát. Az idei díjnyertes fotón egy 9 éves palesztin fiú látható, mindkét keze hiányzik, de mégsem ez az, ami kiborító, ami elgondolkodtat, ami szembesít, hanem a tekintete, ami megrázó. Mert az nem egy 9 évesé. Abban annyi fájdalmas, keserű és rossz élettapasztalat van, mint egy olyan idősebb emberében, aki végigharcolta szinte a teljes életét és látott már mindent.
A másik kedvenc képemen – bár elég bizarrul hangzik ez a jelző a kiállítás fotóival kapcsolatban – egy szintén 9 év körüli gyerek szerepel, egy ukrán kislány. Egy ágyon fekszik hanyatt, a szeme lecsukva, és úgy fest, mint aki nem él. De a kép melletti magyarázó szöveg eligazít: a kislány életben van, fizikailag semmi baja, makkegészséges. Csak hát traumatizált. Attól olyan, mint egy élettelen bot. Neki nem jutott gyerekkor, neki mindössze a borzalmak és a borzalmak okozta traumák jutottak, amit a csöppnyi gyerekeszével kénytelen és igazából képtelen felfogni és valahova elrendezni magában. Mert hát gyerek. A kép szíven üt és ökölbe szorítja a kezet.
De kulcsolhatjuk a kezeinket akár hálaimára is azért, hogy nekünk nem kell megtapasztalnunk a háború borzalmait, sem a 24 órára szóló nyomasztó félelmet, ami soha, egy percre sem hagy megpihenni és megnyugodni. Ez van abban az első ránézésre semmi különösnek nem tűnő képben, amin egy bejrúti utca útpadkáján ülő hétköznapi embereket látunk, talán egy családot, akik váratlanul az ég felé kapják a fejüket. Mint a leírásból megtudjuk: mivel nap mint nap bombázzák őket drónokkal, már minden zajban az újabb égből érkező borzalmat sejtik. Pattanásig feszült félelemben élnek.
Ukrán vasút, orosz hátország és a nők
Az idei World Press Photo meglepetése, hogy az orosz–ukrán háborút új nézőpontból mutatja meg. Az alapkiállítás egyik sorozatán egy olyan fotós képeit láthatjuk, aki már elhagyta Oroszországot. Ő a háborús orosz hétköznapokat fényképezte, érzékeny fotók, amik szépen árnyalják a bennünk meglévő képet, nem beszélve arról, hogy az orosz hétköznapokról viszonylag keveset is tudunk. Akárcsak az ukrán vasútról, ami a kiegészítő kiállítás témája. A háborúra a vasút szemszögéből tekintünk, az ott dolgozók meg a vasúti utazást gyakran igénybe vevő polgárok szemszögéből. Bármikor jöhet az újabb és újabb orosz támadás, de a vasútnak, akárcsak az életnek, mennie kell tovább.
Mind a két sorozatban sok a női szereplő, és ha valamire felhúzhatjuk az idei World Press Photo-kiállítást, akkor az a nők helyzete és sorsuk a világban. Rengeteg a női arc a képeken, van, hogy nagyon szomorú és lemondó, és van, amikor annak kéne lennie, ismerve a hátterét a képen szereplőnek, mégis képes mosolyogni. Úgy tartják: a törékeny nőkben sokkal több a tartás és a lelkierő, mint a férfiakban. Elnézve egyik-másik képet vagy sorozatot, ezt mi is így gondoljuk. Talán mindannyiunknak ez a fajta erő lehet a követendő példa, hogy túléljük azt a sok-sok iszonyatot, amit az idei World Press Photo képei megmutatnak.
(Borítókép: Murat Şengül/Anadolu Agency - World Press Photo)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
