We Love Budapest: A legutóbbi kanadai túrádról mindenki értesült, mindenki beszélt róla, de ha megnézzük a Wikipédia-oldalad, azon látni, hogy nem ez volt az első nagy kihívás, amin részt vettél és amit teljesítettél, hanem azon túl is igen szép eredményeid voltak az elmúlt közel 20 évben. Létezik még egyáltalán számodra kihívás?
Szőnyi Ferenc: Mindig van feljebb, kihívást mindig lehet találni. Mivel a leghosszabb távot, egy nagyon nagy kihívást most teljesítettem Kanadában, ezért könnyű az alá lőni és találni bármi mást. De nagy kihívás volt az is, hogy volt két térdműtétem, majd elmentem utánuk januárban Marokkóba edzőtáborba, ahol gyakorlatilag nulla felkészüléssel, a műtét utáni rehabilitáció és egy tíznapos rávezető edzés után lefutottam egy félmaratont Marrákesben. Kisebb célokat mindig lehet találni. A nagyobb meg inkább az, hogy mielőtt az ember befekszik a kés alá, legyen tisztában mindazzal, ami várható, beleértve a negatív következményeket is, hogy ha az valósul meg, akkor el tudja engedni a továbbiakat, és viszonylag gyorsan meg tisztességgel le tudjon jönni a dologról.
WLB: Miért kell lejönni róla? Kialakul a függés ezekkel a nagyon extrém kihívásokkal kapcsolatban?
Sz. F.: Nem, dehogy. Csak egyszerűen érzékeny vagyok a különleges kihívásokra. Aminek a fő oka az, hogy nagyon későn kezdtem el extrémsportolni. Többször szembesültem a pályafutásom során azzal a véleménnyel, hogy hát én már lekéstem arról, hogy ezt meg azt teljesítsem és számottevő eredményt érjek el. És valóban, nem lehetek már Tour de France-győztes, nem lehetek egyéniidőfutam-győztes, nem lehetek magyar bajnok, mert az éveket tényleg nem lehet becsapni. Arra azért mégis nagyon büszke vagyok, hogy ennek ellenére jó érzékkel megtaláltam azokat a kihívásokat, amelyekben viszont a legjobb tudok lenni. És nemcsak itthon, hanem adott esetben az egész világon is. Ez nagyon jó érzés. A lényeg, hogy mindig megtaláljam a képességeimnek megfelelő versenyeket. És szerencsére mindig meg is találtam. Csernus doktor mondta azt, hogy ha nem tudod időben abbahagyni, akkor pojácává válsz, mert már nem tudod hozni azt, ami korábban voltál. Akkor már csak egy vagy a sok induló között. Hogy egy másik, sokat emlegetett mondással éljek: egy bizonyos szint fölött már ne menj egy bizonyos szint alá!
WLB: Az eredményeid között van olyan, amelyikre különösen büszke vagy, büszkébb, mint a többire? Vagy nincs ilyen különbségtétel, mert minden kihívás teljesítése ugyanazzal a jó érzéssel jár?
Sz. F.: Több olyan eredményem is van, amire különösen büszke vagyok, és nagyon örülök annak, hogy ez így van. Például nagyon büszke voltam, amikor magyar bajnok lettem 24 órás futásban. Egy nap alatt 238,6 km-t futottam le. Vagy amikor – és ezzel rekorder lettem itthon – 757 kilométert kerékpároztam le egy nap alatt, szintén nagy büszkeség ez is. Aztán volt olyan is, hogy 480 kilométert futottam le a Himalájában, versenykörülmények között, egyedüliként a világon. Ráadásul kétszer két, egymást követő évben. És még tudnék pár eredményt kiemelni, mert igazából amire vállalkoztam 43 évesen, az olyan, mint egy hosszú menetelés. Azt mondhatom, hogy a pályafutásomnak több sarokpontja is van. De az persze nagy eredmény volt, amikor 2010-ben nemcsak teljesítettem, hanem meg is nyertem egy hússzoros távú Ironman versenyt. Borzalom volt, de sikerült.
WLB: Az mit jelent, hogy hússzoros Ironman? Az alap-Ironman versenynek a hússzorosa? Mármint távok tekintetében. És úgy, hogy kijössz a vízből, ráülsz a bringára, aztán meg futsz?
Sz. F.: Igen, azt jelenti. Egy Ironman-távnak a hússzorosát teljesíteni. Úsztam 76 kilométert, majd kerékpároztam 3600, végül futottam 844 kilométert. Nem egyben kell teljesíteni, vannak benne rövidebb megszakítások, pihenő- és feltöltődő szakaszok, de azért minden perc versenypercnek számít. Ez volt a leggyilkosabb verseny, amin részt vettem, meg amit most teljesítettem, a kanadai. Mivel ezek rétegsportok, ezért nem is annyira láthatóak, nem lett nagy dobra verve egyik versenyem sem. Eleve az emberek már csak a végeredményt látják, az odavezető utat nem. Vagyis a zászlód csak akkor kezd el lobogni, ha már kitűzted a hegycsúcsra. Pedig nagyon-nagyon kemény kihívás volt az összes verseny. A kanadai 45 napig tartott, és ki is számoltam, hogy összesen 1083 órát versenyeztem.
WLB: Talán nagyon laikus a kérdés, de amikor ennyire extrém hosszú távot futsz vagy úszol, közben nem tör rá az emberre az unalom? Mivel lehet elütni az időt? Mert mégiscsak egyedül vagy, te meg a gondolataid.
Sz. F.: A versenyeredményeimet mindig meghatározta a minőség. Amint rájöttem még az elején, hogy jobb vagyok másoknál, hogy van egy képesség bennem, aminek köszönhetően kimagaslóan teljesítek, szinte kínosan ügyeltem arra, hogy ezt a képességet fenntartsam. Ahhoz, hogy mindig a megfelelő minőségben teljesíthessem a távokat, a versenyeket, abba nem fér bele a csapongás. Hanem mindig nagyon pontosan, akkurátusan oda kell figyelni mindenre: evés, ivás, lépés, ruházat, energetikai és hidratációs egyensúlyok. Rengeteg munkával jár. Persze egy olyan verseny, mint a kanadai is, közben kirándulás is. Még múzeumban is voltam. És az egy fantasztikus dolog, amikor a természet, a környezet részévé válsz. De a kirándulás alatt azt is értem, hogy közben önmagadban is kirándulsz: hogyan tud az ember extrém terhelés alatt folyamatosan megfelelni a kihívásnak, hogyan tudja az elméjét egy cél érdekében, abszolút mindent kizárva, célzottan használni.
WLB: Ezek szerint nemcsak a tested, hanem az elméd is dolgozik verseny közben. Sosem kalandoznak el a gondolataid erre meg arra?
Sz. F.: Van, hogy elkalandozik, de azért mindig előre kell nézni, mert sokrétű a verseny, sok a munka vele. A kanadai verseny szabályai szigorúak. Nem vehetek igénybe külső segítséget, mindent magamnak kellett megoldani, és mindent magammal kellett vinni arra a nagy távolságra: a teljes felszerelést, a kerékpárt, az elektromos eszközöket, ezeket tölteni kellett, aztán ott van még a világítás, a ruházat, az étel, az ital, a sátor, tudni kell előre, hogy hol és mikor alszol. Rengeteg döntést kell hozni. Nincs is rá időd és lehetőséged, hogy elkalandozz.
WLB: Mennyi idő felkészülni egy ilyen versenyre?
Sz. F.: Változó. De a kanadai előtt voltam már több hasonló versenyen. Tavaly Indiában teljesítettem egy 3700 km-es távot. Olaszországban is megfordultam, ott pedig egy olyan versenyen, amire gyakorlatilag mindent vinni kellett magunkkal. Ezek a versenyek felkészítő, tapasztalatszerző edzéseknek is nagyon jók voltak. Aztán a technikai felkészülés is időbe telik, mert nem biztos, hogy pont olyan a bringád, ami az adott helyhez ideális.
WLB: Pláne az olyan versenyeken, ahol nincs segítséged, csak te vagy egyedül. Előfordult már, hogy az életed veszélybe került?
Sz. F.: Persze, többször. Egy versenyző nagyjából, amennyire lehetséges, rákészül a környezetre is. De aztán ami történik, az kiszámíthatatlan. Velem például történt olyan, hogy este volt, totális sötétség, szakadt az eső, és hegyre tekertem felfelé. És egyszer csak elzúgott mellettem egy kamion, aminek a vezetője szerintem észre sem vett. Olyan sebességgel és annyira közel haladt el mellettem, hogy erősen kapaszkodnom kellett a kormányba, nehogy beszippantson és bedaráljon maga alá a kamion. És akkor az ember azonnal rájön, hogy itt és most az élete egyetlen pillanaton múlt, és ha bármit, csak egy kicsit is rosszul csinál, akkor neki annyi. De az olyan verseny, ahol közúton is kell haladni, egyébként is veszélyes, és nemcsak a kamionok miatt, hanem egy versenytárs is hibázhat úgy, hogy aztán te szívd meg.
A másik életveszélyes szituáció, amit többen is emlegetnek, a vadállatok, de leginkább a medve. Nemrég voltam Székelyföldön, és előre felkészítették a versenyzőket, hogy mit kell tenni, ha jön a medve. És én találkoztam is eggyel. Mondják, hogy milyen trükkök vannak a medve ellen, de semmi nem működik, leszámítva a gázspray-t. A medve jön, és nagyon agresszíven, és egyszerűen nem tudsz ellene védekezni, csak azzal, ha lefújod, egyenesen bele a pofájába. Én 5-6 alkalommal találkoztam medvével, de eddig mindig szerencsém volt. Volt, hogy ott állt az út közepén az állat, én meg tekertem felé, közben előkészítettem a spray-t, hogy ha kell, fújjak, de nem volt rá szükség, mert ahogy közelebb értem hozzá, elszaladt.
WLB: Azt tudod már, hogy mi lesz a következő kihívás?
Sz. F.: Igen, de ez most egy teljesen új dolog lesz számomra, bár köze van a versenyekhez. Aki ismer, az tudja jól, hogy imádok fotózni, és a versenyeket is gyakorlatilag végig dokumentálom képekkel. És felmerült már korábban, hogy akár filmet is lehetne forgatni, állóképek helyett mozgóképeket rögzíteni. És a kanadai verseny kapcsán ez meg is valósult, készült egy 75 perces dokumentumfilm, aminek első körben szeptember végén lesz a Corvin moziban egy zárt körű vetítése, a többit pedig majd meglátjuk. A verseny során rögzítettem kábé 40 órányi anyagot, meg az út előtt és után eljött hozzánk egy stáb, illetve egy műteremben felvettek tőlem egy monológot, amiben elmondom, ki és mi vagyok. Ezekből állt össze a film, és a közeljövőben ennek a filmnek a sorsa köti le az időmet. Persze ami a versenyzést illeti, vannak azért terveim, mert szeretnék Mongóliában megcsinálni egy több ezer kilométeres nagy túrakerékpározást, és Ausztráliát is körbebiciklizném. Szóval vannak még nagy dolgok a fejemben, de most előbb a film.
WLB: Most 61 éves vagy, és 43 múltál, amikor belevágtál ebbe a hatalmas kalandba. Egyszerű a kérdés: miért? Mi volt a motivációd?
Sz. F.: Volt bennem kalandvágy, az biztos, mert az ember vágyik arra, hogy csavarogjon a világban, megismerje azt. De igazából nem ez volt a fő motivációm, hanem az, hogy volt egy kis túlsúlyom, és tudom, hogy közhely, de 43 évesen arra jutottam, hogy szeretnék még sokáig egészséges férfi lenni. Hogy jól érezzem magam, tudjak futni, nyújtani, le tudjak hajolni és meg tudjam kötni a cipőmet, és ne akadályozzon benne a pocakom. És akkor belevágtam, és arra eszméltem, hogy egyre jobban érzem magam. Ráadásul a versenyeredmények is visszaigazoltak.
Az is nagy szerencse volt, hogy a megfelelő emberekkel kerültem kapcsolatba, akik kiszúrták, hogy van bennem valami nem hétköznapi őserő, ami hajt előre. És hajtott is, mert előbb – egy évvel később – a magyar dupla Ironman bajnokságon szerepeltem igen jó eredménnyel, majd aztán két évvel később pedig az Ironman versenyen világbajnokságot nyertem Mexikóban. És ezt követően nem álltam le, meg nem is szeretnék még.
Munkánkat az Alrite speech-to-text alkalmazás segíti.
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
