A Capa Központ emeletének leghátsó termében látható kiállításnak már a címe is kacifántos: Hasonló, de mégis ugyanolyan – Felismerhetetlenségig átalakuló szubkultúrák Ausztriában és Magyarországon. Mi a fene lehet ez, merül fel a hétköznapi kiállításlátogatóban a némiképp jogos kérdés. Aztán belép a félhomályos terembe, elolvassa a tájékoztató szöveget, szétnéz, és mindent megért. Két magyar és két osztrák fotós egy-egy sorozata látható óriási kivetítőkön, a képek egymás után beloopolva mennek körbe-körbe. A sorozatok rímelnek egymásra: Az osztrák Klaus Pichler a talponállók világát vizsgálta, a magyar Sivák Zsófia pedig a falusi kocsmákét. Bődey János a falunapokat járta kamerájával, míg Reiner Riedler a tradícióval nem rendelkező tömegrendezvényeket (pl. fesztiválokat, testépítő eseményeket, erotikus vásárokat és karneválokat).
A retinánkba égnek
A párban lévő két-két sorozat egymás mellett álló vásznakra vetítve nézhető végig, méghozzá az előttük álló, kényelmes padra telepedve. A látogató megnézi az első sorozatpár egyik felét, majd pár méterrel arrébb leül ismét, hogy megnézze a másikat is. Utána az addig mögötte lévő falon feszülő vásznak felé fordul, és megteszi ugyanezt a másik sorozatpárral is. Bár a kiállítás mindössze egyetlen terem, rengeteg képet nézhetünk végig úgy, hogy közben alig mozdulunk valamit. Nagyjából egy szűk órába telik, amíg a négy sorozat összes fotója végigpörög. Pláne hogy egy-egy képet biztosan újra akar majd látni az ember, legalább azért, hogy lefotózza, mert annyira megbabonázta. Ezt pedig bárki meg is teheti április 27-ig, ameddig a kiállítás látható. Van pár olyan kép, ami elsőre szinte beleég az ember retinájába.
Azt, amit a képek jó részén látunk, nevezhetnénk trashfotózásnak is, mert – és ez a kocsmás és a talponállós képekre igaz elsősorban – olyan világokat mutatnak be, amiktől a jóérzésű, hétköznapi (kis)polgár távol tartja magát: a szenny, a mocsok, a permanens alkoholmámor színtereit.
Hálás téma, a katasztrófa bármilyen formája érdekli az embereket.
De hiába a trashérintettség, ezek a fotósok lazán túllépnek rajta. Bár az abszurd humor gyakran csal mosolyt a szemlélő arcára, de legalább ennyi a szomorú és a kiábrándító pillanatok is, a sorozatokat pedig kíváncsiság és empátia hatja át. Hiába nézünk félre, hiába toljuk el magunktól a kiállítás képein látható témákat és dolgokat, azok attól még ugyanúgy léteznek, sőt, részben azok is mi vagyunk. Ahhoz pedig, hogy együtt tudjunk élni ezekkel a jelenségekkel, értenünk kell őket. Erre is nagyon jók az efféle képek és sorozatok.
Mély hasonlóságok
A kiállítás fő célja az, hogy megmutassa a négy fotós képein és sorozatain keresztül, hogy e két nációt nemcsak az köti össze, hogy szomszédok vagyunk, és a történelmünk sokáig párhuzamosan, összekapcsolódva haladt, hanem sok egyéb is. Minél mélyebbre nézünk, annál több hasonlóságot vélünk felfedezni, ráadásul a fotósorozatokon bemutatott mikrovilágok és szubkultúrák eltűnőfélben vannak itt is, ott is. Hogy ez rossz, vagy sem, mindenki maga eldöntheti. Az biztos, hogy a képek állásfoglalásra késztetnek: szinte kiprovokálják, hogy miközben nézzük őket, engedjük szabadon a bennünk feltoluló érzéseket. Akkor is, ha undorral tölt el, de akkor is, ha nevethetnékünk támad, attól, amit látunk.
Miközben mindkét állam középen, a választóvonal mentén fekszik, Ausztriát Nyugat-Európához, minket pedig a Kelethez sorolnak – nem minden ok nélkül persze. Különbség is akad a két ország és kultúrája között, nem is kevés. De az már egy másik kiállítás témája lenne.
Hasonló, de mégis ugyanolyan kiállítás a Capa Központban
Program adatai
(Borítókép: Reiner Riedler)
