Hogyan gondolkodtak a gyermek világáról, miként álltak a gyermeki léthez azok a felnőttek, akik Budapest forgalmas utcáin tologatták a babakocsit vagy vitték iskolába gyerekeiket, vagy akik felülről próbálták megmondani a szülőknek, hogyan kell gyereket nevelni? A II. világháború előtt a gyerekekre sokszor csak munkaerőként tekintettek, ám a háború után a gyermek egyre inkább a boldogság forrása lett, akinek a nevelésére sok figyelmet kell fordítani. A pártpolitikában is központi helyre került a gyerekkérdés, a korszak propagandája a szocializmus jövőbeli építőiként, a gazdasági fejlődés zálogaként tekintett a gyerekekre, és a családpolitika hatalmas hangsúlyt fektetett a születésszám növekedésének elérésére.
Békegalambbal vagy macival
A politikai nézetek mindig is nagymértékben befolyásolták a gyerekekről alkotott vélemény alakulását. A gyerekeket felhasználták az ideológia megtámogatására is: a szocializmus építőiként, a béke harcosaiként ábrázolták őket. 1952 és 1954 között a Nők Lapja címoldalán szereplő gyermekek általában 3-5 év körüliek, többségükben kislányok, akiket vagy egyedül, vagy édesanyjukkal, esetleg macival vagy békegalambbal fotóztak a képek készítői – jegyzi meg tanulmányában prof. dr. Kéri Katalin.
Ha játék közben ábrázolták a gyerekeket, akkor sem maradhatott el a gyermek mint munkás áthallás. De nemcsak a sajtó, hanem a propagandisztikus céllal készült plakátok is gyakran használták fel gyerekek fotóit a szovjet–magyar barátság illusztrálására, az ötéves terv teljesítése kapcsán,
sőt, jól ismerjük azokat a fotókat, ahol a gyerekek a párt vezetői mellett tűntek fel.
A legkisebbeket nemcsak az öröm, a boldogság jelképeiként szerepeltették, hanem olyan emberekként, akik megvívják a békeharcot, elhozzák a haladást, a szocialista jövőt. A gyerekek szerepeltetésétől azt remélték, hogy elfogadhatóvá válnak a nem túl népszerű eszmények.
A felnőttkori munkára nevelés az akkori pedagógia fő célja is volt. Az 50-es évek elején a heti 70 percben sugárzott óvodarádió témái is illeszkedtek ebbe az elvárásba „Épül a gyár”, „Fut a vonat”, „Mese a bányáról”, „Mese a traktorról” és hasonló műsorcímeikkel. A gyerekek ideológiai nevelése fontos feladat volt: a számtankönyvekben megjelentek a sztahanovista élmunkások, úttörők és katonák, az olvasókönyvek a munkásmozgalom élharcosainak történeteivel voltak tele.
Az 50-es években azonban a különféle kormányzati intézkedéseknek köszönhetően az anyák terhei is csökkenni kezdtek: bevezették a terhességi és a gyermekágyi segélyt, bővült a családi pótlékra jogosultak köre, intézkedések indultak az egyenlő bérekért, és megszűnt a lányanyák megbélyegzése, a házasságon kívül született gyerekek jogi hátránya is. A 60-as években elindult a gyes, és egészen a 80-as évek elejéig fel sem merült, hogy az apák is otthon maradhatnának a gyerekekkel – ezt 1985-ig a jogszabályi keretek sem tették lehetővé. Az anyáknak kedvező intézkedés volt a Patyolat mosodai hálózat létrehozása, az üzemi étkeztetés rendszerének kidolgozása is.
A korszerű intézkedések és a hivatalos propagandában szajkózott általános jólétről festett kép ellenére a kor sajtóorgánumainak olvasói levelei arról árulkodnak, hogy gyakran elemi használati cikkek hiányoztak a gyerekek ellátásához, neveléséhez: előfordult, hogy nem volt friss a csecsemők számára kiutalt tej, nehéz volt a tanszerek beszerzése, vagy nem volt megfelelő a cipő a gyerek lábára. Mindenesetre az olvasói panaszokat lehozó újságok (például a Nők Lapja) bátorságára vall, hogy hangot adtak a valódi véleményeknek is.
Meglepően humánus volt a gyerekfelfogás
A jutalmazás és a büntetés kérdése mindig is a gyereknevelés középpontjában állt. Bár elterjedt nézet, hogy a korábbi évtizedekben kérlelhetetlen, gyakran testi bántalmazásban megtestesülő szigor jellemezte a nevelést,
a Kádár-korszak hivatalos ajánlásai egyáltalán nem támogatták a testi fenyítést és kényszert,
sőt: a kor fegyelmezéssel kapcsolatos tanácsai kifejezetten liberális szelleműek voltak, a neveléssel kapcsolatos tanácsok a megértést, a szeretetteljes bánásmódot, a példamutatást hangsúlyozták, miközben fontosnak tartották, hogy a gyerekek legyenek tisztában a szülők jogos elvárásaival. A testi fenyítést olyannyira elítélték, hogy a Kádár-korszak egyik legnépszerűbb sajtóorgánumának, a sokáig a rendszer szócsövének számító Nők Lapjában még egy riportot is megjelentettek a korszak leismertebb sztahanovista élmunkásáról, Pióker Ignácról, akinek még arra is van ideje a túlteljesítés mellett, hogy bensőséges családi hangulatot teremtsen otthon,
elcsattanó pofonok helyett pedig legfeljebb csak azzal büntet, hogy nem viszi el kirándulni a gyerekeket.
Hangsúlyozza azt is, hogy a gyerekek kérdéseit türelemmel kell megválaszolni, a nevelési problémákat pedig a szülőknek egymással kell rendezniük.
A Nők Lapja szakértő szerzői olyan ajánlásokat is megfogalmaztak, melyek a mai napig megállnák a helyüket. Például helytelenítették, hogy egy anya az egyik lányát „a csinos”, a másikat „az okos” jelzővel különböztesse meg.
Az ilyen előítéletekből könnyen önbeteljesítő jóslatok válhatnak
– állapítja meg a szerző, és hozzáteszi: hasonló következményei lehetnek, ha a szülő állandóan alábecsüli, lekicsinyli a gyerek képességeit. Ehelyett inkább erősíteni kell a gyerekek önbizalmát, biztatni. Ugyanitt igyekeztek meggyőzni arról is a szülőket, hogy a balkezesség nem betegség, és nem szabad átszoktatni a gyerekeket, és elítélték a kicsik riogatását mint nevelési eszközt szófogadatlanság ellen. Egészen modern az a tanács is, hogy a szülők a valóságnak megfelelően válaszoljanak a gyerek kérdéseire,
például ne mondják azt, hogy a villamos sír, ha csikorog.
Helytelenítették a gyerek megfélemlítését, megszégyenítését is, és arra biztatták a szülőket, hogy különféle praktikákkal bírják inkább rá a gyerekeket a jó viselkedésre. Egy 1952-es számban egy 14 éves gyerek otthoni lopásával kapcsolatban a szerző azt tanácsolja, hagyják nyitva a szekrényt, hogy bizalmat sugározzanak, és adjanak zsebpénzt a gyereknek, hogy elejét vegyék a lopásnak.
Az akkor még élénken élő, gyerekekkel kapcsolatos babonákat is igyekeztek eloszlatni az olvasókban: a szemmel verés létezését elutasították, rontáslevétel helyett orvosi ellátást javasoltak a szülőknek, és bugyutaságnak bélyegezték az első tejfog eltevését is. A korszakban az anyatejes táplálást is nagyon fontosnak tartották, de nem vetették el a tápszerek alkalmazását sem szükség esetén. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az újságírók fontos edukációs munkát végeztek a korban még népszerű tévhitek eloszlatásáért, és igyekeztek tudományosan is alátámasztani tanácsaikat a gyerekek levegőztetéséről, a napirend szigorú betartásának fontosságáról.
A cumi, vagyis a „dudli” használatát sokáig nem nézték jó szemmel, rosszabbnak gondolták, mintha az ujját szopná a gyerek, mert „a szülő ezzel fokozatosan saját magától függővé teszi a gyermekét”. Ez a nézet az évek múlásával sokat enyhült, később inkább csak a cumi megfelelő fertőtlenítésére hívták fel a figyelmet. A sírni hagyással kapcsolatban azonban sajnos egész sokáig az volt az egyöntetű vélemény, hogy ha a szülő a gyerek minden panaszára reagál, azzal zsarnokot nevel belőle. Kivételes eseteket leszámítva jobb tehát sírni hagyni a babát, azzal úgyis csak „erősödik a tüdeje”.
A szobatisztasággal kapcsolatban az 50-es években még az volt a nézet, hogy a gyereket már féléves korában is a bilire kell ültetni. A 70-es években elvetették ezt a véleményt, mondván, ilyenkor még nem tud támasz nélkül, egyenes háttal ülni, de kétéves kora körül a gyereknek már érdeklődnie kell a szobatisztaság iránt, hároméves kor körül pedig már szobatisztának kell lennie. A javasolt bilire szoktatási módszer a következő volt:
Ha idegenkedik tőle, semmiképp ne ültessük rá erőszakkal. Amikor már megbarátkozott a ráülés gondolatával, napjában kétszer-háromszor, körülbelül abban az időpontban, amikor tapasztalatunk szerint székelni szokott, ajánljuk fel neki, hogy ráülhet a bilire. Három-öt percnél tovább ne hagyjuk trónolni, közben se játékot, se élelmet ne adjunk neki figyelemelterelésül, szórakoztatásul. (...) S inkább mossuk egy-két hónappal tovább a pelenkákat, semmint hogy állandóan zaklatott, ideges, »biliközpontú« kisgyereket neveljünk!
A Libero 1986-os megjelenéséig a textilpelenka (tetra és flanel) tisztítása hatalmas vesződség volt az anyák számára; némi könnyebbséget jelentett az Ágnes pelenka és a vízáteresztő pelenkabetét megjelenése. Bár egyes anyák szerint nem volt gond, ha a baba fenekét kicsípte a pisi, hiszen így „előbb szeretne szobatiszta lenni”.
Ne menjen a munka a tanulás rovására!
Az 50-es években létrejött és Játék Laboratórium és Játéktervező Intézet azzal a céllal, hogy a gyerekjátékok szakszerű tervezésébe művészeket, pedagógusokat, mérnököket, tervezőket és gyerekeket is bevonjanak. A haladó nézetek terjedésével párhuzamosan azonban még léteztek a társadalomban olyan problémák, mint a gyermekmunka, és nemcsak a falusi vagy a tanyasi világban, hanem Budapesten is. A Nők Lapja 1952. május 14-i számában a Miért nem tanul a III. c? című írása a csepeli Jedlik Ányos Gimnázium leány tanulóinak gyenge teljesítményét okolja meg. A riportból kiderül, hogy a lányok sok háztartási munkát végeznek otthon, mivel a szüleik éjt nappallá téve dolgoznak, így nem jut idejük házi feladatot írni. Az osztályfőnök rendkívüli szülői értekezleten arra szólítja fel a szülőket, hogy ne terheljék túl a gyerekeket, maradjon idő a tanulásra. A lapban megszólaló szakértők többnyire helyeslik, ha a gyerekeket az életkoruknak megfelelő mértékben bevonják a házimunkába, de felhívják a figyelmet a gyerekek túlterhelésének káros hatásaira.
Minden propaganda és mai szemmel korszerűtlen pedagógiai elv ellenére elmondható, hogy a korszak szakértői helytelenítették, ha a szülők csúcsteljesítményt várnak el a gyerekeiktől, siettetik fejlődésüket, vagy szigorral és veréssel próbálják jobb belátásra bírni őket. A kor propagandisztikus, jólneveltséget sugárzó gyermekképe mellett legalább olyan fontos volt a gyermeki világ megérteni akarása és tisztelete. Más kérdés, hogy az otthonokban, a négy fal között ez mennyire volt így.
Források:
- Vajda Zsuzsanna: „Legdrágább kincsünk a gyermek!” – Anyaság és gyermeknevelés az ′50-es években Magyarországon a Nők Lapja című folyóiratban, Iskolakultúra, 2013/2.
- Kéri Katalin: Gyermekképünk az ötvenes évek első felében, Iskolakultúra, 2002/3.
- Csonka Anna: Boldogságforrások és apró rendszerépítők – ilyen volt gyereket vállalni a szocializmusban, 24.hu
- Tóth Eszter Zsófia: Textilpelenkák és szobatisztaságra nevelés a Kádár-korszakban, ntf.hu
