A 60-as évek reklámszövege volt, hogy „a gyermekeknek a nyuszi, a felnőtteknek a Fővárosi Cipőbolt Vállalat csizmás kandúrja hozza a húsvéti ajándékot”. A pesti cipőboltoknak ugyanis évtizedeken át csizmás kandúr volt a logója. Ma leginkább külföldi lábbelik közül válogathatunk a boltokban, a Kádár-korszakban viszont magyarok milliói jártak hazai gyártású cipőkben, sőt cipőnagyhatalomnak számítottunk. 1967-ben például több mint 30 millió bőrcipő, közel 3 millió papucs és 4 millió gumicsizma készült a hazai, illetve a baráti szocialista piac számára.
A választékról az Alföldi, a Duna, a Bonyhádi, a Szombathelyi, a Tisza és a Szabolcsi Cipőgyár, valamint többtucatnyi cipőipari szövetkezet gondoskodott (az Alföldi és a Tisza kivételével ezek a rendszerváltás idején mind tönkrementek).
A jól mutató termelési számok, a mesés kirakatok és az elegáns cipőbemutatók, amelyek keretében a látogatók kérdőíven szavazhattak a cipőmodellekről, elfedték a tényt, hogy rengetegen reklamáltak a cipők minősége miatt. A 70-es években a cipők kétharmada már nem varrással vagy szegezéssel, hanem ragasztással készült, amelyek talpa sokszor levált, hiába hirdették:
„Jól jár a műanyag talpú cipőben.”
Cipőt a cipőboltból
Panasz nemcsak a cipők minőségére érkezett, hanem a cipőboltok zsúfoltságára is. 1968 karácsonya előtt a 7-es számú üzletben, a Szent István körút 23. alatt a következő incidens történt:
„Egy idősebb asszony mérgében a földhöz vágja a felpróbálásra átnyújtott fél pár fekete cipőt. »Ezt így nem lehet csinálni. Egy lábon ugrálva képtelen vagyok cipőt próbálni. Annyi itt az ember, mint a hering a konzervdobozban. Azelőtt próbaszékek voltak. A vásárló rátehette a lábát és az eladó segített a cipő felhúzásában, felpróbálásában. Visszafelé fejlődünk?«”
A panaszra a Fővárosi Cipőbolt Kiskereskedelmi Vállalat igazgatója elmondta, míg a háború előtt Budapesten évi 1 millió pár cipőt adtak el 400 üzletben, a reklamáció benyújtásának évében 7 milliót, de 110 üzletben.
„A vevők tehát jogosan mérgelődnek a tolakodás és a kényelmetlenség miatt; sok új boltot kellene nyitni, de a vállalatnak erre nincs pénze.”
Pedig ekkor már az eladóknak is érdekükben állt, hogy a vevők jól érezzék magukat, hiszen minden eladott cipő után jutalékot kaptak.
A Lenin körút 41.-ben és a Váci utca 28.-ban speciális gyermekszaküzletek működtek, női cipőket a Felszabadulás téren, a Szent István körúton és a Lenin körúton lehetett kapni, a Rákóczi út 10. és a Mártírok útja 29. alatt pedig kizárólag férfilábbelit árusítottak.
1964-ben nyílt meg az ország egyik legnagyobb cipőszaküzlete a Baross téren. Az új üzletben mintegy 70 ezer pár cipő közül válogathattak a vásárlók. Ebben az időben az egy főre eső bőrcipőfogyasztás már 2,6 pár volt.
Alföldi, egy életérzés kifejezése
Eleinte egy jól körülírható alternatív értelmiségi szubkultúra szimbóluma volt, később szinte mindenki beszerezte ezt a bőrből készült, zsemleszínű és fedett orrú papucsot, amely gyakorlatilag elnyűhetetlen volt.
Az Alföldi Cipőgyárban 1981-ben összesen 180 ezer darabot gyártottak belőle. 1979-ben egy férfipapucs 383 forintba került. Mindenhova és minden időben hordták, akik imádták:
„A papucs napjainkban hengerel: színházban, munkahelyen, reggeltől estig, virágnyílástól lombhullásig, esetenként lombhullástól virágnyílásig”
– írták a Népszabadságban 1983-ban.
Bár tényleg mindenkinek volt, a Népszava 1981-ben arról számolt be, hogy valaki meglovasított egy pár Alföldi papucsot a Palatinus strandon.
„Zúg a hangosbemondó: – Kérjük azt a becsületes látogatót, aki elvitt egy 38-as női alföldi papucsot, hozza az értékmegőrzőhöz! Mosolyog a strand. A 38-as láb naiv tulajdonosára viszont többen kíváncsiak, néhány 43-as férfipapucs az értékmegőrzőhöz indul jó tanácsokat adni, hogyan lehet hazajutni cipő nélkül.”
Persze akadtak kritikusai is. S. Kálmánné olvasói levelében, a Népszabadság 1983. május 19-ei számában arról panaszkodik, hogy nehezen lehet manapság csinos, magas sarkú női szandálhoz jutni, így marad az Alföldi:
„nehezen viselem el, hogy 172 centiméter magas lányom kénytelen legyen alföldi papucsot venni a csinos muszlinruhájához.”
Minden időben Tisza cipőben
A Tisza Cipőgyárat 1948-ban hozták létre Martfűn, és nem sokkal később a Rákosi éra „bezzegüzeme” lett.
1963-ra a termelés már meghaladta a 3 millió párat, és a Tiszák eljutottak a Szovjetunióba, Angliába, Lengyelországba, Belgiumba, a Német Szövetségi Köztársaságba, Svájcba, Franciaországba, Finnországba, Norvégiába, Szudánba, Ghánába, Nigériába, Irakba, Iránba, Egyiptomba és Indiába is.
1974-ben a Tisza és az Adidas ötéves megállapodást kötött exportra és bérmunkára, az Adidas új dizájnja és minősége pedig megjelent a hazai piacra gyártott Tisza cipőkön is. Mivel az 1980-as években a fiatalok már inkább a sokkal ízléstelenebb Alföldi papucsban jártak a diszkóba, a Tisza előrukkolt a következő szlogennel:
Az élet minden útján Tisza cipőben járj!
A márka, habár még most is virágzik, óhatatlanul bekerült az olyan retró fogalmak közé, amelyekre nosztalgiával gondolunk vissza.
Szintén régi magyar sportcipőmárka volt a tornaórák sztárja, a Dorko is, bár nem volt olyan népszerű, mint a Tisza. A ma szintén újra hódító lábbeli a Dorogi Gumigyárból indult, ahol az 1920-as években kezdtek cipőket gyártani. A gumit is tartalmazó lábbelik, amelyeket akkoriban Dorgónak, azaz doroginak hívtak, luxuscikknek számítottak. Később, a hetvenes években a vászonból készült tornacipőt a szleng már csak „dorkó”-nak nevezte el.
Budapest utcáin is találkozhattunk ezekkel a papírvékony talpú dorkókkal, de különböző teremsportokhoz ajánlották főként őket, sőt még focizni is kitűnően lehetett bennük, hiszen az orr-rész kopásálló gumimegerősítése elég strapabíróvá tette őket.
Corso cipőben jól jár
Hétköznapi, amolyan munkába járós viseletnek ekkoriban leginkább a Corso számított (bár egy korabeli reklám szerint futóversenyen is simán elindulhat vele az ember), amelyet a Corso Cipőkereskedelmi Vállalat, vagyis a korszak cipőbolthálózata gyártott. A Corso minden igényt próbált kiszolgálni, kínálatában megtalálhatók voltak a színes gumicsizmák, de a csinos, bőrből készült magas sarkúak is.
Kedvelt cipőmárkának számított a Mino is, az 1976-ban alapított Minőségi Cipőgyár terméke. A budapesti székhelyű, egykori állami vállalatnak Csengeren működött az egyik üzemegysége, ahol cipőfelsőrészeket és késztermékeket gyártottak.
A termékeiket kis választékban, viszont hatalmas számban állították elő Mino, Mino-médy és egyéb márkaneveken, és leginkább szovjet exportra kerültek az itt készült cipők. Kristyán Judit, a 70-es, 80-as években legszebb lábú magyar manökennek tartott modell volt a Mino cipő „reklámlába”. Házfalméretű, piros tűsarkúba bújtatott lábait sokáig meg lehetett csodálni az Üllői út és Baross utca között lévő tűzfal Mino-reklámján.
Források:
- Az alföldi papucs
- Emlékszik, amikor még minden magyar lábra magyar cipő jutott?
- DRK: egy cipő és ami mögötte van
(Borítókép: Péterffy István – Fortepan)
