A mai élelmiszerbőségben már nehezen elképzelhető, hogy voltak időszakok Budapest történetében, amikor igen nagy problémát jelentett az alapvető élelmiszerek beszerzése, és a mindennapok része volt a boltok előtti sorban állás, tolongás, a takarékosság, a korlátozás, a tiltás, a fejadag és az élelmiszerjegyek.

A világháborúk sújtotta Európában valamennyi ország előbb-utóbb megismerte a jegyrendszert, igaz, a különböző kormányok a hiánygazdaság miatt érzett szégyen leplezésére próbálták minél eufemisztikusabban kifejezni a dolgot. Hívták adagolásnak, elosztási rendszernek vagy kvótának, adagkártyának, gazdasági észszerűsítésnek, egyéni táplálkozási füzetnek és háborús könyvnek is. Nálunk jegyrendszernek nevezték a gazdasági intézkedést, amelyet már az első, majd a második világháborúban is bevezettek, illetve egy rövid időre a Rákosi-korszakban is. A háborús idők az elosztás központosítására kényszerítették a vezetőket, hogy a helyben termelt élelmiszer- és ellátásicikk-készletet igazságosan és egyenletesen ossza el az állam a polgárok körében.

A beszűkült kereskedelem, a munkaerőhiány, a szállítási nehézségek főleg a városi lakosság, köztük is a középosztály, valamint a városi munkásság körében jelentettek hatalmas problémát, miközben vidéken, ahol az emberek meg tudták termelni a betevő falatot, sokkal kedvezőbb volt a helyzet. Illyés Gyula 1941-ben így írt erről a „fordul a kocka” jellegű helyzetről, továbbá a városiak és a vidékiek között megindult cserekereskedelemről:

„Mert aztán a háborúval fordult a sor! Akkor a városiak álltak a falusi kiskapuk előtt úgy, mint a szalonnadarabra váró kutya. Szalonnáért, tojásért, egy kis szütyő lisztért rimánkodtak, hónuk alatt a családfő frakkjával, egy perzsaszőnyeggel, egy konyhaszékkel, mindennel, amit el tudtak mozdítani hazulról. A kölcsön visszaadatott duplán, úgyhogy a falu a prédát ráadásul még helybe kívánta. Szabóéknak zongorájuk lett, egy fél süldőért! A városokból még a zongorák is megindultak, a legszörnyűbb dűlőutakon az ország legistenhátamögöttibb zugába is elvánszorogtak.”

„Az ebéd: hideg konzerv egy kis reá hullott hóval”

A szétosztás irányításának érdekében már 1915-ben állami szervezeteket hoztak létre: a gabonaforgalmat a Hadi Termény Részvénytársaság, a cukorkereskedelmet az Országos Cukorközpont, a kávéforgalmat az Országos Kávéközpont felügyelte. Az 1916-ban felállított Országos Közélelmezési Hivatal a készletek összeírásáért és kiosztásáért volt felelős, és ekkor vezették be a jegyrendszert, ami azt jelentette, hogy egyes termékekhez csak jegy ellenében lehetett hozzájutni. Azt is meghatározták hatóságilag, hogy egy személy milyen gyakran és mekkora mennyiségben jogosult élelmiszer-vásárlásra; az élelmiszerek árát pedig maximalizálták.

Az élelmiszerjegyek névre szóló, hivatalos szelvények voltak, amelyeket a liszthivatalok utaltak ki a lakosságnak. A vásárlók az élelmiszer-kereskedések falára felragasztott listákon, a hivatalos hatósági ártáblákon értesülhettek, mi mennyibe kerül. A jegyköteles termékeket csak jeggyel lehetett megvásárolni, ha pedig a jegy megsérült vagy elveszett, nem volt pótolható. Hamisítását szigorúan büntették, mégis sokan visszaéltek vele, számos feketéző és lánckereskedő bukkant fel, akik hatalmas haszonra tettek szert a csalással. Ezért is vezette be Budapest székesfőváros a budapesti lakcímmel rendelkezőknek az élelmiszer-igazolványt 1916-ban, és innentől fogva csak az igazolvány bemutatásával lehetett beváltani a jegyeket. Ebben az évben az egyre súlyosbodó élelmiszerválság miatt a fővárosban maximalizálták a naponta megvásárolható liszt és kenyér mennyiségét, novembertől zsírt, szalonnát, hájat és vajat már csak zsírjegy ellenében lehetett venni. 1917-ben a megvásárolható cukor mennyiségét is korlátozták, de nyáron a háziasszonyoknak járt a befőzési cukorjegy. Ez az év a koffeinfüggőknek sem kedvezett, bevezették a kávéjegyet, később pedig a budapesti szappan- és gyertyajegyet is.

A krónikus élelmiszerhiány új igényt teremtett: megjelentek a háborús szakácskönyvek. Az egyik szerző, Alsószopori Ferencné bevezetője jól mutatja, milyen leleményességre is volt szüksége a kor háziasszonyainak:

„Ez a kis könyvecske útmutatást kíván adni a mai abnormis idők főzési módjáról, a hústalan, zsírtalan napi kosztolásról. […] ki gondolta azt, hogy ily rémes időket érünk meg valaha? Amidőn a háborús spekuláció főleg az élelmezés terén ily hallatlan áremelést produkál. Most bizony akarva, nem akarva spórolni kell, sőt a háziasszonyoknak törni a fejét mit is főzessen? Szerintem első sorban függetlenítsük magunkat lehetőleg a főbb tápszerek boltban való beszerzésétől. És nemcsak a főzőkanalat vegyük a kezünkbe, hanem süssünk v. süttessünk otthon kenyeret, zsemlefelet, kétszersültet, laskát. Készítsünk tarhonyát, sajtot stb. És konzerváljunk télire minden lehető főzelék és gyümölcsfélét. […] Most nem az a kérdés, mit szeretünk, hanem mit lehet ennünk? Függesszük tehát fel a várva várt békeidőkig kifejlett ínyencségünket, és érjük be addig kevésbé finom, de minél táplálóbb és egyszerű élelemmel. Ez a legkisebb áldozat, amit drága Hazánkért hozhatunk.”

Nemcsak a konyhákra, de a kávéházakra és éttermekre is ínséges idők jártak. Krúdy Gyula így panaszkodott a városi éttermek minőségére: „[…] messzi határokon talán hideg konzervet és reá frissen hullott havat étkeznek testvéreim […] Pesten soha ily rossz nem volt az élelmezés, mint manapság. Rendes ételt kapni nem lehet a város fogadóiban… Szégyenletesen elromlott a híres magyar koszt.”

Persze nem csak a háziasszonyoknak és az íróknak volt meg a véleményük a kialakult helyzetről; régi levelezésekből kirajzolódik, hogy az átlagos budapesti polgároknak is sok vesződséget okozott az élelmiszerhiány és az infláció:

„3-4 hétre kapunk 8 kiló lisztet, bizon (sic!) arra csak nézni szabad, mert ha eszünk is belőle, akkor hamar elfogy.”

„Sokunknak nincs kenyere egy hétig sem, mert ijen (sic!) drágaságot még senki se ért meg!”

„Elmegyek 10 Forinttal a boltba, semmit se veszek jóformán, mégis otthagyom, ami a háború előtt 10 krajczár volt, most 4 Forint!”

„Elő a rejtegetett pénzzel!”

Ahogy az első, úgy a második világháború is komoly ellátási zavarokat okozott: 1941-től ismét fokozatosan bevezették a jegyrendszert, amely egészen 1949-ig kitartott. Újra megjelentek a rendeleti úton kiszabott fejadagok, a jegyszelvény, a kis- és időskorúak, betegek, nehéz testi munkát végzők pótadagjai. A rendelkezés országos volt, ám Budapesten és környékén lisztjegy is érvényben volt, amivel a fővárosiak kenyérellátását igyekeztek biztosítani. 1941. szeptember 7-én Az Ujság című lap a következőt írta: „Szeptember 22-töl kezdődően Budapesten és környékén finomlisztet, kenyérlisztet, száraz tésztát, zsemlyét, morzsát és egyéb sütőipari készítményeket csak lisztjegy és kenyérjegy ellenében lehet vásárolni.”

A nehéz fizikai munkát végzők napi 60, a testi munkát végzők 40, mindenki más napi 25 dekagramm kenyeret kaphatott. Aki orvosi igazolást tudott bemutatni arról, hogy kizárólag fehér lisztből készült pékárut tud fogyasztani, az havi 3 kiló liszthez juthatott hozzá. Az éttermekre nem vonatkozott a kenyérjegy, de a vendégek 6 dekagramm kenyérnél többet nem kaphattak a vacsorájukhoz, sőt aki rendszeresen éttermekben ebédelt, annak nem járt kenyérjegy. Korlátozták a húsfogyasztást is: már 1939-ben húsmentes napokat vezettek be, a hét 2, majd 3 napját hústalan napnak nyilvánították, majd 1943-tól bevezették a húsjegyet. A rendelkezések vonatkoztak az élelmiszereken túl a gépkocsik használatára is.

Az intézkedések ellenére a székesfőváros közellátása 1945 elejére katasztrofálissá vált. A helyzet enyhítésére találták ki az úgynevezett kölcsönjegyet, Budapest legnagyobb megvalósult szükségpénz-kibocsátását. A kölcsönjegyrendszer azt jelentette, hogy Budapest lakossága maga, kölcsön útján finanszírozhatta meg saját élelmezését. A kölcsönt a következőképpen népszerűsítették a plakátokon:

„Budapestiek! Hiányzik a burgonya, nincs lisztünk, nincs zsír. A háziasszonyok nem tudnak egyetlen tápláló ebédet se főzni, mert messze van a hús, nem kapnak egyetlen fej káposztát se… Elő tehát a rejtegetett pénzzel... és lesz minden közszükségleti cikk, ha kis és nagy összegekkel élelmezési kölcsönt jegyzünk.”

Főként szakszervezetek, gyárak, vállalatok jegyeztek, de tartottak aukciókat, mérkőzéseket, az Operaházban díszelőadást, amelynek bevételeit felajánlották. Karády Katalin, Bajor Gizi, Székely Mihály ellenszolgáltatás nélkül léptek fel, és minden jegyhez 100 pengős élelmezési kölcsönjegyet kapott a néző. Aki csak tehette, élelmezési kölcsönjeggyel fizetett, amelyet 1945. december 31-ig visszaváltott a főváros. A gyorskölcsön sikeres volt, a közellátási kormánybiztosság 50 millió pengő élelmezési kölcsönt vett fel Budapest népétől. „Budapest dolgozói nem hiába vállalták az áldozatot. A gyors-kölcsön elérte célját és visszafizetésre kerül” – írta a Népszava 1945 májusában.

Tőrincsiék hálásak

1951-ben a Rákosi-rezsim is bevezette a jegyrendszert, hogy a kommunizmus építésének apróbb zavarait korrigálja, és egy rövid időre visszaállították a cukor- és lisztjegyeket. A jegyrendszer 1951. december 2-ig maradt érvényben a húsjegy kivételével, amelyet csak 1952 februárjában töröltek el. A jegyrendszer megszüntetéséről a Filmhíradó is beszámolt, hangsúlyozva, hogy a dolgozók a termelés fokozásával hálálják meg a pártnak a jegyrendszer megszüntetését, az árak és bérek rendezését:

„Dolgozó népünk forró szeretete árad azokból a levelekből, amelyekben megköszönik pártunknak és kormányunknak a jegyrendszer megszüntetését. Tőrincsi Józsefné, a számtalan levélíró egyike a Magyar Pamutipar fonónője. Négy kisgyermeke közül kettő a gyár gyönyörű napközi otthonában nevelkedik, amíg édesanyjuk dolgozik. Tőrincsiék a gyermekek után havi 210 forint családi pótlékot kapnak az eddigi 96 forint helyett. A jegyrendszer megszüntetése, az árak és bérek rendezése után dolgozóink szabadon vásárolhatnak mindenféle árucikket. Pallai Lacika hócipőt kap. Kormos Anikónak kalapot vesz édesanyja. Tőrincsiné is megveszi a kislányának a régen áhított flanelruhácskát. [Tőrincsi Józsefné]: »Látod ez a öcsike! Édes Tomi nadrágot vettem neki. Ez a Ágika, helyes flanelruhát vettem, még cipőre is tellett neki. Te! Olyan határtalan boldog vagyok! Ki sem mondhatom néked! Ma, ha végzek, Rákosi elvtársnak levelet fogok írni. Megírom neki azt is, hogy Sztálin elvtárs születésnapjára évi tervemet túlteljesítem.«”

Források:

(Borítókép: Papp Éva – Fortepan)

Címkék