24 olajkép, tus- és ceruzarajzokkal együtt összesen 150 alkotás, tíz, munkával töltött év jutott a magyar avantgárd egyik legtehetségesebb képviselőjének, Nemes-Lampérth Józsefnek. Művei közül most 32 olajfestményt és grafikát láthatunk a Nemzeti Galéria legújabb, A festő és a múzeum című kamarakiállításán.
A festő Lampérth József néven született nagyon szegény családban, a Nemes előnevet csak később, 1911-ben vette fel. Az iskolában azonban felfigyeltek a tehetséges fiúra, így került az Iparrajziskolába, ahol barátságot kötött Kmetty Jánossal, majd az Iparművészeti Iskolára került, ám az itteni tanulmányok nem elégítették ki, a Nagybányai Művésztelepre ment festeni.
A pályakezdő évek alkotásai közül kiemelkedik A ravatal című, amely édesapja halálakor, 1912-ben készült, és egy problémákkal terhelt, mégis nagyon erős apa-fiú kapcsolatot jelenít meg. Az alkotás jelzi a Szépművészeti Múzeummal való kapcsolat kezdetét is, még a festő ajánlotta 1918-ban örökletétként az intézménynek.
Nemes-Lampérth szinte egész élete folyamán küzdött anyagi nehézségekkel, bár tehetségét olyan kortársak is elismerték, mint Kassák Lajos és köre. 1913-ban lehetőséget kapott arra, hogy Párizsban alkosson, ahonnan csodás, rendkívül erőteljes tusrajzokkal tért haza, vászonra, olajfestékkel azonban egyáltalán nem dolgozott a francia fővárosban tett utazása alkalmával, valószínűleg azért, mert nem volt pénze ilyesmit vásárolni.
Párizs szabadsága után sötét évek következtek, megkezdődött az I. világháború, Nemes-Lampérth pedig a galíciai frontra került. Ebben az időszakban is rendületlenül alkotott, több művét megvásárolta a Szépművészeti Múzeum. A háború alatt a festő kedélye többször is elborult, egy ilyen alkalommal bekövetkező dühkitörése alkalmával pedig magában is kárt tett. Egy kiállításon összeszólalkozott egy másik festőművésszel, a vita hevében pedig olyan súlyos dührohamot kapott, hogy belevágta kardját A ravatal című alkotásba, ám a penge eltört, visszapattanva pedig őt magát sértette meg.
A művészt a háború nemcsak lelkileg viselte meg, többször megsebesült. Lábadozása alatt egy darabig Kmetty János műtermében dolgozott, hosszabb időre pedig öccséhez költözött a Tabán környékére. Ebben az időszakban több alkotása született, amely a városnak ezt a részét örökítette meg, köztük A Gellérthegy lejtőjén, amit már az elkészülés évében megvásárolt a Szépművészeti Múzeum. Ezek a művei azért is érdekesek, mert a városnak egy-egy olyan részét örökítik meg, amely azóta teljesen megváltozott.
A Tanácsköztársaság alatt Nemes-Lampérth a Proletár Képzőművészeti Tanműhely festészeti szakosztályának tanára volt, Kmettyvel együtt plakátot készített a Vörös Hadsereg számára. A Tanácsköztársaság bukása után Berlinbe menekült, ahol durva nélkülözés, éhezés várta, ám ebben a helyzetben is mindent elkövetett, hogy befusson külföldön. Ismét nem volt pénze olajfestékre és vászonra, így litográfiákat kezdett készíteni.
Végül úgy tűnt, rámosolygott a szerencse, bemutatkozási lehetőséget kapott a GalerieGurlittban többek között Moholy-Nagy Lászlóval együtt. Képei sikert arattak, ráadásul felfigyelt rá Alfred Gustav Ekström, egy svéd mecénás, aki megvásárolta alkotásai nagy részét, és Stockholm melletti otthonába hívta alkotni a művészt, ahol végre minden anyagi gond nélkül dolgozhatott volna. Vendégeskedése alatt azonban pszichésen összeomlott, és hazatért Budapestre.
Az Angyalföldi Elmegyógyintézetbe került, ahol újra alkotni kezdett, témáit a kórházi környezetből merítette, ám ezekből sokkal inkább érezzük sötét szomorúságát, mint a régi művek erőteljes feszültségét. Az elmegyógyintézetet csak bő egy évvel később hagyhatta el, ám állapota rövidesen ismét romlani kezdett, bekerül a Lipótmezei Elmegyógyintézetbe, ahonnan Sátoraljaújhelyre szállították, itt halt meg 1924 májusában.
Nemes-Lampérth munkásságát végigkísérte a Szépművészeti Múzeum kollégáival való barátsága, amely megtartó szellemi közeget és anyagi támogatást jelentett számára. Meleg hangon nyilatkozott Petrovits Elek igazgatóról, életre szóló barátságot ápolt dr. Wilde János segédmuzeológussal, kettejük kapcsolatáról kiterjedt levelezésük is tanúbizonyságot tesz. Dr. Hoffmann Edit, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának akkori vezetője pedig szintén minden erejével igyekezett támogatni a festőt, kettejük levelezése fontos lenyomata a művész utolsó éveinek, megélhetésért folytatott küzdelmének.
A művész életműve halála után néhány évtizedre feledésbe merült, első nagyszabású kiállítását 1963-ban rendezték a Nemzeti Galériában, ezt azóta több tárlat is követte; legutóbb 2016-ban a Kieselbach Galériában volt Nemes-Lampérth gyűjteményes kiállítás.
A festő és a múzeum – Nemes Lampérth József emlékkiállítás
Program adatai
(Borítókép: Mester Tibor – Szépművészeti Múzeum / Magyar Nemzeti Galéria)
