Ma már el sem tudjuk képzelni életünket villanyfényes városok nélkül, pedig Budapesten csak a 19. században terjedt el a közvilágítás. A gyertyafényben táncoló gyanús formák helyét fényárban úszó villamosok és autók vették át, a holdvilággal míves kandeláberek ragyogása kelt versenyre, megindult az éjszakai élet, a munkának pedig többé nem vetett véget a sötétség. Bemutatjuk, hogy alakította át életünket a közvilágítás megjelenése.

A mesterséges fények megjelenéséig a gyertyák, mécsesek gyér világossága nem sok aktivitásra adott lehetőséget esténként. A sötét városokban éjszakára elnéptelenedett az utcák nagy része, naplemente után csak sürgős ügyek miatt tartózkodott kint a legtöbb városlakó, a sötét miatt pedig a bűnözők és a balesetek is nagyobb veszélyt jelentettek. Akinek mégis útra kellett kelnie a sötétben, az lámpahordók segítségét vehette igénybe, akik saját lámpájukkal – némi fizetség ellenében – kísérték az utasokat.

Olajlámpával a jobb közbiztonságért

Az első lépés a fényesebb városok felé Buda magisztrátusának 1715-ben hozott rendelete volt, eszerint napnyugta után tilos volt gyertya vagy lámpa nélkül az utcán tartózkodni. 1777-ben szereltették fel az első repceolajlámpásokat Budán, bő egy évtizeddel később pedig 300 olajlámpa gyulladhatott ki Pesten. Ekkor született megállapodás arról is, hogy kinek és mikor kell ezeket működtetnie, vagyis létrejött a közvilágítás.

Az üzemeltetés jogát egy Bécsben tapasztalatot szerzett szakember, Lechner Ferenc kapta, a munka oroszlánrészét pedig lámpagyújtogatók végezték. Ők a Városháza kürtjelére indultak esténként meggyújtani a fényeket, amelyek hatékonyságáról sokat elmond, hogy teliholdas, derült éjszakákon nem kellett meggyújtani őket, hiszen így majdnem annyi fényhez jutott a város, mint általuk. 

Normál esetben csak éjfélig tartott a kivilágítás, ezalól kivételt képezett a rendőrőrsök környéke, ahol egészen pirkadatig maradt a fény, illetve a farsangi időszak, ugyanis a városi mulatságok miatt ilyenkor egész éjjel égtek a lámpák. A fényesedő városokban pedig nemcsak a baleset lehetett kevesebb, de az emberek is nagyobb biztonságban érezték magukat, annak ellenére is, hogy közvilágítás eleinte csak forgalmas csomópontoknál volt, így a közbiztonság állapotán nem sokat változtatott. 

Légszesz és kiegyezés

A lámpákhoz eleinte repceolajat, majd petróleumot használtak, az első légszesszel, vagyis gázzal működő köztéri egység Tehel Lajos lámpája volt 1816-ban a Nemzeti Múzeum falán. A tudós doktor saját gázfejlesztő masinát épített, bár

Szécheny István angliai útjáról szintén magával hozta egy gázfejlesztő készülék modelljét, ami bátor cselekedet volt, mivel ha az angolok lefülelték volna, akár halállal is sújthatták volna a csempészt. 

Pest-Budán már a 19. század első felében komolyabban fontolóra vették a gázvilágítás szélesebb körű bevezetését, ám a szabadságharc miatt hosszú időre elnapolódott a kérdés. Az áttérés ugyanis jelentős költséggel járt volna, mivel hálózatot és gyárat is kellett volna hozzá építeni. Végül 1856-ban a Rákóczi úton szolgálatba álltak az első gázlámpák, az előző évben (25 évre) kötött szerződésnek megfelelően. 

Budapest első gázgyára a jelenlegi II. János Pál pápa téren állt. Ennek emlékét ma már csak a Légszesz és a Gázláng utca neve őrzi. A gyárnak köszönhetően azonban először a Rákóczi (Kerepesi) úton, majd a belvárosban és közel 10 ezer magánlakásban is gázlámpa világíthatott. A fogyasztás fokozatosan növekedett, nem sokkal később a Margit körúton, majd Újpesten, a is épülhetett gázgyár. Legutóbbi a hozzá tartozó lakóteleppel együtt ma is egyike Budapest meseszerű hangulatot árasztó környékeinek. 

A közvilágítás és általában a mesterséges fény előretörése azonban nemcsak új munkahelyet és fényárban úszó városokat teremtett, hanem fokozatosan átalakította a napirendünket, az egész életmódunkat is. Egyre nagyobb helyeket lehetett egyre kényelmesebben bevilágítani, az utcai lámpák alatt pedig a hazatalálás sem jelentett már gondot, így teret nyert az éjszakai élet. Fényárban úszó mulatók, báltermek hívogattak a könnyű szórakozásra. A világítás a kávéházi kultúra berobbanásában is szerepet játszott, így lehetséges, hogy a millennium évében már 580 kisebb-nagyobb kávéház várta a látogatókat sötétedés után is. 

Villanyfényes éjszakáink

Elektromos világítás Budapesten először a Brenner kávéházban volt, ezek után pedig egyre több palotában, jómódú otthonban gyúltak villanyfények, de a Főváros korábban (25 évre) kötött, gázvilágításra vonatkozó szerződése miatt a közvilágításban jóval később kezdtek villanylámpákat használni. Az első elektromos ívlámpákat 1909-ben állították fel Budapesten. Annak köszönhetjük ezeket, hogy a Budapesti Általános Villamossági Rt. reklámozni szerette volna a szolgáltatását. Így került 38 ívlámpa a Rákóczi (Kerepesi) út környékére. Hatalmas sikert arattak a fővárosiak között, így néhány évvel később a Nagykörúton, az Andrássy úton és a Városligetben is hasonló lámpákat szereltek fel. Innen persze még hosszú évek vezettek addig, hogy az elektromosság végleg kiszorította a petróleumlámpákat és a légszeszes világítást. 

A budapesti éjszakák örökre átformálódtak a villanyvilágításnak köszönhetően. A fénylő ablakok és az utcai kandeláberek gyűrűjében ragyogó csomópontokra siettek égő lámpákkal az autók, villanyfényes kirakatok hívogatták a vásárlókat. 1937-ben pedig Budapesten is megjelent a díszkivilágítás, amit elsőként a Lánchíd kapott meg. A fényes esti panoráma tehát státusszimbólum, egy város haladó szellemének, jólétének szimbóluma is lett. 

A II. világháborúban a közvilágításnak közel fele sérült meg, évekig tartott a helyreállítás, a gyors megoldások után pedig újabb évtizedekig tartott, amíg a főváros legelegánsabb részei újra az épületekhez méltó világítótesteket kaptak. Közben a technológiai innováció is folyamatos volt. 2005-ben, a Művészetek Palotája díszkivilágítása során vizsgázott a LED-világítás Budapesten. Ma már a legtöbb helyen ezt a korszerű megoldást használják.

Források: 

(Borítókép: Szabó Gábor - We Love Budapest)

Címkék