Zongoraművésznek szánták, de vívó lett belőle, két olimpiai aranyat nyert egyéniben (egyiket részben zsidó származásúként az 1936-os berlini olimpián), meg több világ- és Európa-bajnokságot, majd – miután befejezte a profi sportot – kedvtelésből írt néhány táncdalt, például Szécsi Pál egyik legnagyobb slágerét.
Elek Ilona nevét mindenkinek ismernie kéne, már csak azért is, mert
ő volt a modern kori olimpiák történetében az első magyar női sportoló, aki aranyérmet nyert.
Pedig egy olyan korban próbált érvényesülni, amikor a nőknek még nem nagyon osztottak lapot, ha a konyhán meg a gyerekszobán túli életről volt szó, és egy olyan sportágban (vívásban), mely kifejezetten férfias tevékenységnek számított akkoriban. A szülők néztek is nagyot, amikor lányaik (Ilona és a húga, Margit) bejelentették, hogy ők bizony vívni akarnak. Bár az apjuk ellenezte a dolgot, de a lányok edzője végül meggyőzte őt, hogy támogassa tehetséges lányait, akik közül Ilonára még azt is mondta, hogy
100 évente születik olyan tehetség, mint ő.
Az első, még visszafogott sikerek után (magyar bajnokság 2., Eb-5. helyezés) aztán majdnem félbetört Elek Ilona pályája a heves vérmérséklete miatt (bár később az első férje azt mondta róla, hogy a végtelen nyugodtsága miatt eredményes a páston). Egy versenyen a testvére ellen döntő bírókra olyan vehemenciával támadt rá – persze csak a szavak szintjén –, hogy két évre eltiltották a versenyzéstől, így az 1932-es Los Angeles-i olimpiát kénytelen volt kihagyni. Egy évvel később viszont már ott állt a páston, és nem is akárhogyan: az1933-as Eb-t csapatban, az 1934-est és az 1935-öst csapatban és egyéniben is behúzta. Így fordult rá az 1936-os berlini olimpiára, ám ismét akadály gördült elé: Elek Ilona apai részről zsidó származású volt, emiatt pedig kizártákacsapataiból: mind a Honvéd Tiszti Vívó Klubból, mind a MAC-ból (Magyar Athletikai Club). De volt annyira nagy tehetségű versenyző, hogy végül bekerült az 1936-os olimpiai csapatba.
A berlini olimpián a női tőrvívás legnagyobb esélyese nem Elek volt, hanem két másik sportoló: az osztrákok címvédője, Ellen Preiss, valamint a németek versenyzője, a korábbi (1928) olimpiai bajnok, Helene Mayer. Utóbbi esetében volt egy kis bizarr kanyar: az akkor már régóta az Egyesült Államokban élő sportoló zsidó származása miatt hagyta el szülőföldjét, ahol még az állampolgárságától is megfosztották, ám az akkor már náci vezetés alatt álló német állam meggyőzte őt arról, hogy az ő színeikben induljon el az olimpián. Végül hiába, mert Elek Ilona mögött csak az ezüstérmet sikerült megszereznie. Akkor készült az elhíresült fotó is, melyen a dobogón – Elek mögött állva – a zsidó származású Mayer náci karlendítéssel tiszteleg Adolf Hitler előtt.
A következő évben Elek továbbra is eredményes maradt (az 1937-es világbajnokságon csapatban első lett, egyéniben pedig ezüstérmes), ám aztán kitört a II. világháború, emiatt pedig két olimpia is elmaradt, sőt egészen 1948-ig kellett várnia arra, hogy újra versenyezhessen. A visszatérés viszont egészen jól sikerült: a világbajnokságon ezüstérmet nyert a csapattal, a londoni olimpiát pedig egyéniben ismét csak megnyerte. Az utolsó olimpiája az 1952-es volt, ahova már veterán sportolóként, 45 évesen érkezett. Ennek ellenére majdnem megnyerte azt is, egy – mint később kiderült – hibás bírói döntés miatt mindössze az ezüstérmet sikerült megszereznie. Aztán még a világbajnokságokon elindult (és mindig szerzett csapatban meg egyéniben is érmet), de miután az 1956-os melbourne-i olimpiára nem jutott ki, befejezte a profi pályafutását.
Bár lehetett volna edző vagy sportvezető is, Elek Ilona inkább egy másik terepen kamatoztatta tudását, miután lezárta sportkarrierjét: az Óra és Ékszer Kereskedelmi Vállalat igazgatóhelyettese volt. 1968-ban még egyszer visszanézett régi sikereire: testvérével közösen megírta sportolói emlékiratait Így vívtunk mi címmel. És ha már annak idején elvégezte a Zeneművészeti Főiskolát, meg zongoraművésznek indult, ismét a zene felé fordult, bár nem egészen úgy, ahogy annak idején az édesapja szerette volna. Amellett, hogy megírta az 1959-es budapesti vívó-világbajnokság hivatalos himnuszát, és a labdarúgó-induló zeneszerzője is ő volt, számos táncdalt is írt. Leghíresebb számát Szécsi Pálnak szerezte az 1971-es Táncdalfesztiválra, Nem tudja a jobbkéz címmel.
Elek Ilona pár évvel a húga halála után hunyt el, 1988-ban, 81 évesen. Emlékezete erősen hiányos, ami, reméljük, idővel változni fog. Jelenleg mindössze egy emléktáblája van egykori lakóhelyén, az V. kerületi Deák Ferenc utca 15. alatt, amit 2011-ben avatott fel a Magyar Olimpiai Bizottság Nők a Sportban Bizottsága. Illetve 2016 óta egy emlékérem őrzi még a nevét, amit a Magyar Egyetemi–Főiskolai Sportszövetség az egyetemi sport támogatásáért ítél oda az arra hivatott személyeknek, 2017-ben adták át először.
(Borítókép: Bojár Sándor - Fortepan)
