Az egyre bonyolultabban hamisítható karszalagokat 1995 óta viseljük, a mai check-in rendszer mellett pedig könnyen kiszűrhetőek a visszaélések. Ám a kezdeti megoldások egy része annyira kreatívra sikerült, hogy a fesztivál szervezői ma is őrzik a legviccesebb sufnituningolt belépőket. Marinka Csaba, a Sziget PR-vezetője osztotta meg velünk a legjobb sztorikat, sőt azt is, hogy egykor ő is trükközött kicsit a bejutással, még a karszalag nélküli időkben, természetesen még nem a fesztivál dolgozójaként:
„Bevallom, én úgy sunnyogtam be – még vendégként – a ’90-es évek közepén a Szigetre, hogy lobogtattam a MÚOSZ-igazolványomat, amivel csak az volt a baj, hogy már jó ideje nem fizettem tagdíjat.”
A kezdet kezdetén könnyen meg lehetett úszni a belépő megfizetését, ugyanis csak egy nyakba akasztható kartonpapír-bilétát kaptak a látogatók, amit simán át tudtak adni egymásnak. A karszalag után viszont semmi sem volt ennyire egyszerű. Ezt pedig a saját bőrömön is megtapasztalhattam. Már a kétezres évek vége felé eladtam egy napijegyet, amit ajándékba kaptunk az akkori munkahelyemen. Bár neten megállapodtam egy lánnyal az árban, én pedáns eladóként ragaszkodtam ahhoz, hogy csak akkor fizessen, ha már bent vagyunk, ő viszont meglépett a jeggyel, miközben sorban álltunk a biztonsági ellenőrzésnél. Utólag jó szórakozást kívánok neki.
A visszaélések mellett Csaba szerint olyan is előfordult, hogy a régi rendszer túl szorosan zárt.
„Még a 90-es évek közepén történt, hogy az akkori kulturális miniszter érkezett egy programhelyszín meghívására a Szigetre. A bejáratnál mondta, hogy ő a miniszter, és egy találkozóra siet. A beengedő nem ismerte fel a pólóban, farmerban érkező férfit, és azzal, hogy »ezt bárki mondhatja, kérem, vegyen jegyet«, beküldte a vásárlók sorába. Úgy emlékszem, késett is a programjáról.”
Jegy nélkül a Szigeten
Ezerféle történet kering olyanokról is, akik jegy nélkül, a szárazföld felől támadták a fesztivált. Egyik kolléganőm szerint valaki kis termetű és nagyon hajlékony barátnőjét próbálta egy bőröndben becsempészni a buliba, de széles körben ismert a K-híd alatt bemászó fiú legendája is, róla azonban a szervezők is csak hallottak, így lehet, hogy tényleg bejutott, és óriásit bulizott.
A leglátványosabb megoldás viszont még Gerendai Károlyt, a fesztivál ötletgazdáját is lenyűgözte.
Egy siklóernyős a közeli budai hegyekből ereszkedett le valamikor a délelőtti órákban a Nagyszínpad előtti térre, ami akkor még üres volt. Gerendai egy napijeggyel díjazta a nem mindennapi sportteljesítményt.
Nem mindenki volt azonban ilyen szerencsés. A fesztiválra a Dunában beúszó fiatalember története például Marinka Csaba szerint igaz, azzal a végkifejlettel, hogy a srácot végül az egyik biztonsági embernek kellett kimentenie a vízből, amiért életmentő kitüntetést is kapott.
Ősrégi fórumbejegyzések is megemlékeznek azokról, akik csak napijegyet vettek, majd amikor az lejárt, hosszú ujjú felsőben igyekeztek eltűnni a biztonságiak szeme elől. Néha pedig nem szándékos csalás állt a háttérben, sokaknak egyszerűen túl jól sikerült a buli, random helyen nyomta el őket az álom, következő délután pedig egy kopasz szekus mosolygott az arcukba ébresztőnek:
„Volt, hogy egy kómás haveromat elkapták előző napi jeggyel és… [berakták] a kisbuszba, hogy viszik ki, de a többiek utánarohantak, megállásra kényszerítették a járművet, és kimentették a srácot. Persze vett jegyet aznapra is, csak éppen a pénze se volt nála, meg megszólalni sem tudott…”
Írja valaki a neten.
Sufnituning
Marinka Csaba történeteit hallva szinte könny szökik az ember szemébe, olyan bájosan naiv vagy épp leleményesen kreatív módszerekkel próbáltak egyesek a mostani modern check-in rendszer előtti időkben karszalagot hamisítani.
Persze komoly kellemetlenségek is adódtak. A legnagyobb anyagi kárral járó esetek azokhoz a hamis voucherekhez kötődtek, amelyek egyidőben az interneten terjedtek. Volt olyan, aki négy ilyen kamubérletet is vásárolt, ami már akkor sem volt két forint. Az aprólékos hamisítványok mellett akadtak olyan látogatók is, akik többször fénymásolt jeggyel próbálkoztak, ezek az esetek hamar kiderültek. A hamisítás nemegyszer a rendőrségen végződött, de a hősidőkben a Szigetnek 12 fős saját stábja is volt a problémás jegyek kezelésére, mára azonban az ilyen esetek annyira visszaszorultak, hogy egy pár fős csoport végzi a munkát.
A vouchereken kívül házilagos megoldásokkal kamujegyeket is próbáltak előállítani a Sziget régi látogatói. Míg egyesek egyszerű, filctollal rajzolt karszalaggal próbálkoztak, mások még a szponzorok logóját is színesben tüntették fel. Olyan ismerősöm pedig még nekem is volt, aki a karszalagot egy kicsit kevésbé szorosra ragasztatta a csuklóján, így többször levette, és átadta másnak. Mondjuk, végül lebukott, az est további részét pedig bulizás helyett magyarázkodással töltötte.
Elterjedt trükk volt az is, amikor a távozó vendég karjáról sebbenzinnel oldották le a karszalagot.
Miután kiderült ez a turpisság, a beengedést végzők meg is szagolták a karszalagot, hiszen a sebbenzin erős szaga mindent elárult. A rendszer azért nem működött százszázalékosan, ugyanisBeton.Hofi, a Nagyszínpad egyik idei fellépője egykor ezzel a módszerrel jutott be a fesztiválra, amit így utólag már megbánt.
Csaba egy igazán sajátos mesterműről is beszámolt.
Talán még többen emlékszünk a perforált végű, lyukakkal méretre állítható karszalagok idejére. Ezeknek a műanyag csíkoknak a végét sokan levágták. Egy látogató pedig összegyűjtötte a levágott részeket, és a lyukakon át dróttal összefűzve erősítette a karjára. Ez az alkotás is ment a hamis karszalagok gyűjteményébe.
Csalni persze csúnya dolog, a mai rendszer mellett pedig szinte lehetetlen is, régen pedig lehet, hogy nem is volt annyira kifizetődő belógni egy fesztiválra, mint elsőre gondolnánk. Egy 2015-ös fórum szerint például:
„…ha már belógtál, és bent akarsz maradni, nyilván nem kockáztatod meg a ki-be mászkálást, […] bent veszel piát, kaját, és több nap alatt kb. ott tartasz, hogy elköltötted a bérlet árát.”
Az egyenes út tehát mindig a legrövidebb. Ennek szellemében kívánunk felszabadult bulizást mindenkinek.
(Borítókép: Mudra László – We Love Budapest)
