Az angol színházrendező és drámaíró, Robert Icke mesteri módon adaptál kortárs közegbe klasszikus színműveket, ez az ő specialitása – mondhatjuk tevékenységéről. Keze alatt modern köntös került a Nórára, A vadkacsára, a Ványa bácsira, a Stuart Máriára és az Oreszteiára, ezúttal pedig egy olyan véres-veretes sorstragédián volt a sor, mint Szophoklész Oidipusz királya. Hiába ismeri a néző az eredeti művet, a Radnóti Színház új bemutatójának (március 3-a óta nézhető) két órája előtt mégis érdemes becsatolni a lelket védő virtuális biztonsági öveket, bár még ez sem fog bennünket megmenteni a brutálisan felzaklató hatástól, amiben az előadás részesít.
A Szikszai Rémusz által rendezett előadás napjainkban játszódik, hogy pontosan hol, az mindegy is, de játszódhat bárhol, például nálunk is. Ebben a verzióban természetesen Oidipusz nem király, hanem a miniszterelnökségért óriási eséllyel harcba szálló, a választás napján a végeredményt váró politikus-pártelnök. Győzelmével tiszta lapot, átláthatóságot, őszinte és tisztességes, gyümölcsöző jövőt ígér, ahogy szinte minden politikus, aki a hatalomra tör.
Bár abszolút megértem a jelen hatalom számára kevésbé vagy egyáltalán nem kedves színházak elkeseredett dühét, valamint a felelősségvállalásukat fontos és aktuális ügyekkel kapcsolatban, az utóbbi időben alig láttam darabot, ami ne szólt volna ki, ne feleselt volna a magyar rögvalóság konkrétumaival, ami jó néhány előadás esetében szinte elnyomta a darabot. Az Oidipusz nagy erénye viszont, hogy bár – már csak a témája miatt is – megtehetné, hogy aktualizál a magyar állapotokra és politikára, mégsem teszi meg, inkább a mű univerzális mondanivalójára összpontosít, és ezzel sokkal nagyobb hatást ér el.
De vissza Oidipuszhoz! A miniszterelnöki poszt várományosa energikus és ambiciózus ember, aki lehengerlően adja elő magát a darab elején, nem tér ki a sajtó kérdései elől, mindent megválaszol, sőt többet is mond, mint ami elvárható lenne tőle, és olyanokat ígér, ami minden választó számára üdvös és kívánatos: átláthatóságot, őszinteséget, valóban új időszámítást – és látjuk is az előadás során végig a számlálót, ahogy peregnek rajta visszafelé a percek. Csakhogy minél közelebb kerülünk a 0 ponthoz, annál inkább egyértelművé válik, az igazság felfedése nem megtisztulást hoz, hanem az egyébként tisztességesen eljárni akaró Oidipusz és családja tragédiáját. Pedig hősünk számtalanszor kitérhetne a szörnyű sors elől, visszatáncolhatna, félrenézhetne, hagyhatná, hogy elfedve maradjanak a múlt sötét titkai, hazudhatna, csakhogy nem ezt ígérte, nem erre vállalkozott. Jutalma: a menthetetlen bukás.
Szikszai Rémusz rendezése a feszültség fokozására játszik, mintha egy igazán jó lélektani krimit néznénk, és a feszültség feltartóztathatatlanul, egyre csak nő, miközben a számlálón fogynak a percek. Titokból több is akad, egymásra épülnek, sőt egymást erősítik, és ha az egyik lelepleződik, az dominóhatással van a többire is, a politikai játszmák, a hatalmi visszaélések és a családi konfliktusok útvesztője pedig egyetlen, nyílegyenes úttá változik, aminek a végén a véres tragédia vár. Hiába akar jót Oidipusz, jutalma nem a boldogság lesz, hanem a boldogság elvesztése. A néző keze pedig tehetetlenségében ökölbe szorul, mert ha akarná, sem tudná megváltoztatni a megváltoztathatatlant, hisz mindössze passzív szemlélője az eseményeknek. Tudja jól, mi várja a szereplőket, mégis olyan ütést kap, ami után felállni nagyon nehéz, csak megtapsolni tudja az előadás bátorságát. De legalább a nézőnek megtisztulást hoz a két óra, ha már a szereplőknek nem.
Bár a darabban több titok és konfliktus lappang, mégis az egyik a többi elé helyezve foglalja el a központi helyet: Oidipusz és felesége, Jokaszté szerelme, ami – mint előre elrendelt, kivételes kapcsolat – mindennek a talapzataként áll előttünk. A legtragikusabb ennek az összeomlását végignézni, és az őket alakító két színész, Kováts Adél és Pál András pazar munkát végeznek szerepeikben. Olyan mély átéléssel bontakozik ki a szemünk előtt a tragédiájuk, mintha nem egy színdarabot, hanem a valóságot néznénk. Kováts Adél alakítása különösen megrendítő. Ő maga lenne a tündöklő élet, a vibráló természet, a kapcsolatban a kovász, akinek lánykorát ugyan akarata ellenére bemocskolta a bűn és a szenny, mégsem tette tönkre, hanem talpra állt és révbe ért. Csakhogy a csalfa sors mégsem engedi számára a boldog befejezést. A megtisztulásnak ugyanis ára van, és vezéráldozatai. Ez a szerep pedig ebben a darabban sajnos pont Jokasztéra hárul, az Oidipusz elsősorban az ő tragédiájának a története.
