We Love Budapest: A kiállításod címét adó mítoszban Pallasz Athéné kárpitszövő versenyre hívja a tehetséges földi halandót, Arakhnét. Míg az istennő az olimposziak hősi cselekedeit szövi kárpitjára, addig a királylány alkotásán Zeusz félrelépéseit jeleníti meg, ezzel megharagítva Athénét, aki szörnyű büntetéssel sújtja a lányt. Meglepő ez az explicit mitológiai utalás. Hogyan jutottál ehhez a témához éppen most?
Szabó Eszter Ágnes: Körülbelül egy évvel ezelőtt beszélgettem egy író barátnőmmel, Bánki Évával, aki szóba hozta az Arakhné kárpitja témát. Ez a történet a hatalom és az alávetettek, az istenek és a halandók harcáról szól. Fontos, hogy felfedezzük a párhuzamot a jelenlegi társadalmi szituációval, mert a mítoszképzés, a szimbolikus dolgok társadalomra vetítése folyamatos a hatalom részéről. Ez kicsit a valóságról, a hétköznapi dolgokról is eltereli a figyelmet. A történetet sok festmény is megörökíti, például Velázquez alkotása, az istenek félrelépései pedig folyamatos témát adnak a művészetnek. Arakhné halandó nő, aki olyan kritikai megjegyzéseket tesz az istenekkel szemben, pusztán cselekedeteik felsorolásával, amik miatt Pallasz Athéné dühében pókká változtatja, a kárpitját pedig miszlikbe aprítja. A történetet Ovidius írja le, időszámításunk kezdete körül. Érdekes, hogy már ebből az időszakból fennmaradt egy olyan történet, amiben egy halandó nő kritikát fogalmaz meg a hatalommal szemben, ráadásul a szerző leírja, hogy ez a kritikai magatartás mire számíthat. Ezenkívül persze van a történetnek egy egyértelműen feminista aspektusa is.
WLB: Szüksége van szerinted mindenképpen a hatalomnak arra, hogy megteremtse a saját mítoszait, vagy létezhet másfajta, demokratikusabb reprezentáció is?
SZ. E. Á.: Muszáj a hatalomnak reprezentálni, megmutatni magát, magáról beszélni, elmélkedni. A politikai hatalomnak és a kulturális hatalomnak egyaránt megvannak a saját sztárjai. A hozzájuk tartozó kultusz pedig szükséges velejárója a működésnek. Ha megnézzük a történelmet, sokszor azt látjuk, hogy a reprezentatív emlékművek maradtak meg: vezérek lovas szobrai, diadalkapuk, csaták dátumai, amikre emlékszünk. Születtek erről szociálisan érzékeny írások, de akár festők, például Gustave Courbet munkásságában is megfigyelhetjük, mekkora botrányt okoz, ha egy másfajta valóság jelenik meg az alkotásokon, mint amit megszoktunk.
WLB: A kiállításon látható alkotások témái szinte mind napi aktualitások, amiknek egy része hagyományos női tevékenység segítségével, hímzéssel készül, másik részük pedig a XVII. századi holland porcelánok, a Delft Blue világát idézi, ami a hatalomhoz, a jómódhoz kötődik. Érdekes, ahogy aktuális témákhoz használod ezeket a technikákat.
SZ. E. Á.: A művész nem egy elefántcsonttoronyban él, ugyanúgy küzdünk a hétköznapi problémákkal, a megélhetéssel, mint mindenki más. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi az a médium, amivel a legnagyobb számú közönséget, nyilvánosságot tudom megszólítani. Ez részemről nem feltétlenül populizmus vagy népszerűségre törekvés, az érdekelt, hogy megkeressem, mik a közös nevezői a magyar népléleknek, identitásnak. Így eljutottam egészen az anyatejjel kapcsolatos műveimig, hiszen ez az a minimális táplálék, ami mindannyiunk fejlődéséhez szükséges. Ezen keresztül érkeztem meg az eat arthoz, a főzéshez is. A falvédők látványa ugyanilyen kollektív vizuális élményünk, ezért rendszeresen használom ezt a motívumot.
WLB: Hosszú ideje ismerlek, mindig azt mondod, hogy a hímzés, a varrás nagyon fontos alapelem, magától értetődő tevékenység számodra, mégis médiaművésznek tanultál. Hogyan jutottál vissza ehhez a régi kézműves technikához?
SZ. E. Á.: Mint minden rendes médiaművésznek, nekem is vannak digitális hálózatokhoz kapcsolódó alkotásaim, videómunkáim. De mikor az ember elvégzi az egyetemet, akkor egyedül marad, egyedül kell a pályáját folytatni, fölépíteni. Lehet, hogy ez rosszul hangzik, de a legkisebb ellenállás felé megy. Nekem nincs műtermem, otthon hímzek, mert így technikai problémák, pluszráfordítás nélkül tudok műveket előállítani. Sokat küzdöttem a technikával régebben, de arra az útra nem voltam alkalmas. Úgy érzem, a hímzés az a médium, amiben át tudom adni a mondanivalómat, viccesnek tartom, meditatív, szórakoztató a számomra. Olyan médiumot, rendszert kerestem mindig, amit el tudok indítani, és én abban utána csak fogaskerék vagyok. A hímzés ilyen, életem végéig tudok majd dolgozni.
WLB: Rendszeresen publikálsz, egyetemen tanítasz, alapvetően médiaművész vagy, de hagyományos technikákat is szívesen használsz, az eat arttal pedig az elsők között kezdtél itthon foglalkozni. Hogyan dől el, hogy abból a sokféle témából, ami körülvesz, mi hogyan, milyen formában születik újjá a munkáidban?
SZ. E. Á.: Mindenkinek vannak szuperképességei, amikre rá kell találnia. Ez számomra a hímzés és a főzés, amire a 90-es években már a művészetben is rátaláltam. Repülni nem tudok, nekem az a szuperképességem, hogy ha hajnali fél kettőkor felébresztenek, akkor is tudok varrni egy táskát. A stabil területek, amiken mozgok, összefüggenek. Konyha, háztartás, háziasszonyi lét. Ez a terület olyan háziasszonyoknál is túlmutat a mindennapokon, akik nem művészek, hiszen sokféle képességet integrálnak. A „nőművészet” képviselőitől már megtanulhattuk, hogy a háziasszonyszerep sokféle, ezeket a képességeimet integrálom én is.
WLB: Bár nagyon speciális háziasszonyszerep alapján definiálod a munkásságodat, mégsem tartod magad feminista alkotónak, sőt, elzárkózol ettől a kategóriától. Mi ennek az oka?
SZ. E. Á.: Az első falvédőimet a 90-es években csináltam, de nem én voltam az első, előttem már Rácmolnár Sándor is készített kortárs falvédőket. Én ismertem ezeket, inspiráltak engem, ugyanakkor egész gyerekkoromban én is hasonló falvédőket néztem a nagymamámnál, a hímezni, varrni tanulás miatt is ott volt a kezemben ez az esztétika, felépítettem mögé egy magánmitológiát. De az első, aki elkezdett falvédőkkel foglalkozni Magyarországon, egy férfi művész volt. Bár a főzés vagy a hímzés a hétköznapokban, az otthonokban női terület, a művészetben nem feltétlenül az, a hagyományos női princípiumokat éppen úgy meg tudják jeleníteni férfi alkotók is. Egyik kedvenc alkotóm, Grayson Perry gobelinjeit is említhetném, a konyhákban pedig nagyon sok férfi szakács főz. Bár vannak olyan alkotásaim, amik a szőrtelenítéshez kapcsolódnak, ami tipikusan női probléma, kitágítom a területet, nem szűkítem a nőkre. Talán ezért sem vagyok eléggé feminista. Nem tudok a feminista diskurzusban részt venni, zavarnak a korlátai. Másrészt ez egy nagyon dinamikus diskurzus, én nem követem napi szinten. Az is elfogadható persze, ha az ember, mondjuk, a feminizmus egy ágát képviseli. De én sosem akartam magamat kész keretrendszerbe helyezni, mindig szabadabb területet kerestem.
WLB: Ezek szerint kezdetben téged is egy másik művész munkája inspirált. Ez ma már a te munkáid kapcsán is megfigyelhető, gondoljunk csak a mémmé vált Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val című falvédődre. Hogyan éled meg, mikor más formában látod a saját alkotásodat viszont, vagy más valósít meg egy-egy tervet, ami neked is eszedbe jutott?
SZ. E. Á.: Különbséget kell tenni aközött, mikor az embert inspirálja valami, és elindul a saját útján, vagy mikor egy az egyben elkezdi csinálni azt, amit a másik csinál. Mindegyik megtörténhet egy művésszel. Ez is, az is előfordul egy hosszú pálya alatt, van olyan projektem, amiből azért szorultam ki, mert valaki más akarta az én szellemi termékemet használni. Ugyanakkor nagyon sok ötletem van, amit megpróbáltam olyan helyekre felajánlani, ahol tudtam, hogy szükség van rájuk. Ma már tényleg nagyon örülök, ha más végigviszi, amit én nem tudtam. Sok olyan karriert látok, amiről azt gondoltam korábban, hogy az enyém kellett volna hogy legyen. Feltehetően mégsem lettem volna alkalmas, lehet, hogy pont azért, mert, mondjuk, nem mentem bele nyakig a főzés rejtelmeibe, hanem megpróbáltam ezt a művészeti térben kezelni, nem lettem, mondjuk, gasztroblogger. Magyarországon egy-két kivételtől eltekintve például nem volt olyan múzeum, galéria, ahol főzni lehetett volna. Egy olyan művészeti ág, amit nem engednek be a galériák, a múzeumok, automatikusan perifériára szorul. Pedig én is szerettem volna múzeumi helyszínen is főzős projekteket létrehozni, ahogy ez ismert művészeknek, mondjuk, Marije Vogelzangnak vagy Daniel Spoerrinek külföldön már sikerült.
WLB: Mostanában viszont felgyorsultak körülötted az események, Bécsben és Szombathelyen is lesz most kiállításod. Lehet, hogy most érsz majd révbe művészként, és leszel sztár?
SZ. E. Á.: Van egy munkám, amit sokan szerettek volna ezen a kiállításon látni, de nem illett a tematikába. Tavasszal viszont Szombathelyen lesz kiállításom, ott meg lehet majd nézni. Ez a DJ-szimulátor abrosz, ami 2000-ben készült. Sokáig musicalszínész szerettem volna lenni, vagy együttesben énekelni. Kiderült, hogy erre nem vagyok alkalmas, ezért elkezdtem vokálénekesnő-szerepre készülni, ami már egy hátralépés a sztárhoz képest természetesen, aztán DJ szerettem volna lenni. Ebben a munkámban van egy hátralépés ebből a szerepből is. Egy DJ képes több ezer táncoló ember szívverését szinkronba hozni a ritmussal. Én nem vagyok sztár-DJ, de a munkámmal igyekszem a közönségemet, a családomat közös nevezőre hozni. Ilyen értelemben tehát minden háziasszony DJ. Van ebben egy kis punkság, hiszen igazából nem arra törekedtem, hogy DJ legyek, hanem vihogva, egy hímzett falvédő előtt akarom, hogy mindenkinek egyszerre dobogjon a szíve.
WLB: Ez egyfajta önirónia magaddal és a saját vágyaiddal szemben?
SZ. E. Á.: Részben, inkább mondok egy példát. Molinóból varrtam táskákat és noteszeket a Sziget Fesztivál alkalmával, abban az évben, mikor Iggy Pop is fellépett. Az emberek nagyon élvezték ezt a workshopomat, nem lehetett őket hazaküldeni, látástól vakulásig dolgoztam. Ott történt meg az, hogy egyik nap megérkeztem, és már úgy vártak, hogy elő volt készítve a varrógépem, rajta volt egy pohár tejszínhabos kávé és egy darab mézeskalács. Óriási sztárnak éreztem magam, ezért úgy döntöttem, hogy a Nagyszínpadhoz megyek, és Iggy Poppal mint művésztársammal aláíratom ezeket a hulladék anyagból készült noteszeket. Beküldhettem neki a füzeteket, amiket aztán szó nélkül alá is írt. Mindketten művészek voltunk egy nagy fesztiválon, én a noteszeimmel, ő pedig a Nagyszínpadon. A Sziget híres arról, hogy a koncerteken kívül sok más program is zajlik egy időben. Ha az emberek megkapják azt a lehetőséget, hogy alkossanak, akkor megtalálják az egyensúlyt, és a maguk közönsége számára éppen ugyanolyan sztárok tudnak lenni egy varrógéppel, mint más egy mikrofonnal vagy egy gitárral.
(Borítókép: Polyák Attila - We Love Budapest)
A We Love Budapest szerkesztőségének munkáját az interjúk megírásában az Alrite beszédfelismerő rendszer segíti.
