Csak a határtalan szerencsének és a gyors reagálásnak (vagyis a csodának) köszönhető, hogy haláleset nélkül végződött az a közlekedési baleset, ami 1962 őszén történt a Nyugati pályaudvaron.
1962. október 4-e Budapesten ugyanolyan nap volt, mint a többi. Az ország a kádárizmus kapujában állt, a totális diktatúrát lassan felváltotta a puhábbik verzió. A világ két politikai pólusa közötti kiélezett verseny, az orosz–amerikai űrháború bár már javában zajlott, kezdtünk egyre inkább belesodródni a kubai rakétaválságba, ami majdnem a III. világháborúhoz vezetett. De itthon sokkal inkább a bosszankodás kötötte le az emberek figyelmét, merthogy az 1962-es futball-világbajnokságon nagyon jól kezdett a magyar válogatott, csoportelsőként ment tovább, hogy aztán a negyeddöntőben 1:0-ra elvérezzen csehszlovák csapattal szemben. És miközben Angliában létrejött a klasszikus felállású The Beatles (akkor már két éve létezett a zenekar), Magyarországon megalakult az Omega. De a legfontosabb esemény mégiscsak egy olyan baleset volt, ami a főváros közepén, a Nyugati pályaudvaron és az előtte lévő téren történt, és ami az 1895-ös, szintén októberi franciaországi vonatkatasztrófát juttatta az ember eszébe.
Ennek oka pedig az volt, hogy a montparnasse-i állomáson elszabadult szerelvény, ugyanúgy, ahogy a budapesti is, átszakította az állomás falát, és a nyílt utcára zuhant, illetve ott állt meg. Eltérés is akadt ugyanakkor: a francia vonat az emeletről zuhant alá, míg a budapesti az utcaszinten rombolt, és míg Párizsban volt egy halálos áldozat és több sérült, addig Budapesten mindössze egyetlen ember sérült meg. De az oka más volt annak, hogy a vonatok elszabadultak. Amíg Párizsban fékhiba okozta a balesetet, addig Budapesten emberi mulasztás, aminek meg is lett a következménye, a jogos büntetése.
1962. október 4-én a délutáni csúcsforgalomban történt a baleset, fél 3 előtt néhány perccel. A Nyugati pályaudvar 4-es számú vonatállásáról indult volna 16 óra 45 perckor egy Szolnokra tartó vonat, aminek szerelvényét két és fél órával korábban kellett a vágányra betolni egy tolatómozdonnyal a 6. számú tárolóvágányról. Látszólag minden a legnagyobb rendben, az előírások szerint zajlott. De csak látszólag, mert közben egy fontos hibát vétettek a vasúti dolgozók, a sokat tapasztalt tolatásvezető, akinek a kisujjában volt a szakma, és azt hitte, így van ezzel mindenki más is, illetve a kocsirendező, aki pedig még kezdő volt, abban az évben lépett be a MÁV-hoz, és nagyon nem volt minden egyértelmű a számára, ráadásul aznap beugróként dolgozott, számára még ismeretlen kollégákkal.
A 10 kocsiból álló, már összekapcsolt szerelvény a 6-os számú tárolóvágányon állt, amikor a tolatásvezető utasítást adott a kocsirendezőnek, hogy a gőzmozdony, illetve az ahhoz kapcsolt kalauzkocsi álljon rá a szerelvényre. Azt azonban nem adta külön utasításba a kezdő kollégának, hogy miután a mozdony és a kalauzkocsi a szerelvénynek ütközik, utána ellenőrizze le, hogy azok rendesen össze lettek-e kapcsolva. Nem lettek, így amikor a vonat beállt a 4-es vágányra, a mozdony lefékezését követően a kocsisor nem állt meg, hanem 25 km/h sebességgel gurult tovább feltartóztathatatlanul. Átszakította a pályaudvar üvegfalát, lezúgott a lépcsősoron, majd kidöntötte az egyik tartóoszlopot, és a járdán keresztül a Lenin körút (ma Teréz körút) széléig meg sem állt. Mindössze egyetlen járókelőt (P. Jenőné csepeli lakost) sodort el az egyik kocsi, őt viszont olyan gyorsan kórházba tudták szállítani, hogy az azonnali műtét megmentette az életét.
Az, hogy nagyobb tragédia nem történt, a határtalan mázlin túl még annak volt köszönhető, hogy a vasutasok elég hamar észlelték a bajt. A szerelvényt ugyan már nem tudták megfékezni, arra viszont volt idejük, hogy a hangosbemondón keresztül figyelmeztessék a pályaudvaron, a vágány környékén tartózkodókat, illetve azon kívül a járókelőket és a villamosmegállóban állókat, hogy meneküljön, ki merre lát, mert egy vonatszerelvény elszabadult. Az emberek pedig tették is a dolgukat, szaladtak a szélrózsa minden irányába. A szerelvény egyébként nagy robaj kíséretében 14 méterre állt meg a pályaudvar üvegfalán túl.
A helyszínre kivonult rendőrség több embert őrizetbe vett, majd le is tartóztatott, köztük a mozdonyvezetőt, a tolatásvezetőt és a kocsirendezőt is. Az 1963. január 31-én lezárult, mindenre kiterjedő, alapos nyomozás két személy felelősségét állapította meg. A tolatásvezető nem utasította a kocsirendezőt arra, hogy összekapcsolja a szerelvényt a mozdonnyal, és nem ellenőrizte, hogy össze vannak-e rendesen kötve egymással. És mint kiderült, fékpróbát sem csinált, pedig az is kötelessége lett volna. A másik vétkes a kocsirendező volt, aki nem ellenőrizte, hogy rendesen össze van-e kapcsolva a mozdony és a szerelvény. Egy-egy év szabadságvesztésre ítélték őket, de végül nem kellett börtönbe menniük az 1963-as közkegyelmi rendelkezés miatt. A retorzió mégsem maradt el, mert a MÁV-tól mindkét dolgozót azonnali hatállyal elbocsátották.
(Borítókép: Magyar Rendőr - Fortepan)
