A belváros uralkodó épülettípusa, a körfolyosós bérház tipikusan budapesti jelenség, ilyen számban egyetlen más európai nagyvárosban sem jellemző. A háztípus úgy összeforrt a várossal, hogy az idelátogató külföldieknek kihagyhatatlan látnivalóként szolgál, de mi magunk is gyakran romantizáljuk a körfolyosós házak világát – írtuk meg korábbi cikkünkben, melyben annak jártunk utána, hogyan alakultak ki ezek a jellegzetes budapesti háztípusok. Ezúttal azt idézzük fel, milyen volt egykor az élet a falak között.
Falu a városban
A budapesti gangos bérházak kialakítása, a lakások, amelyek egymással közös folyosókon, gangokon vannak összekötve, a belső udvar, a régebben gyakran közösen használt konyhák és fürdőszobák sajátos életmódot hoztak magukkal, hiszen az itt lakók kénytelen-kelletlen osztoztak a tereken, beláttak egymás életébe. Ahogy Zöldi Anna építész-újságíró fogalmaz, a bérház úgy funkcionált, mint egy falu. A budapesti gangos bérházban a magyar városi társadalom teljes keresztmetszete leképeződött. Az utcai fronton elegáns, sokszobás, „cselédszobás”, komfortos lakások épültek, miközben az udvari lakások, amelyek a körbefutó függőfolyosóról nyíltak, zömében szoba-konyhásak voltak, és – gyakran fürdőszoba nélkül – körfolyosóról nyíló, több lakáshoz tartozó, közös WC-vel rendelkeztek. Az utcai és a udvari lakások ilyen jelentős eltérése miatt a lakók társadalmi összetétele is meglehetősen változatos volt: az utcafronton nagypolgárok, arisztokraták éltek, az udvari lakásokban kispolgárok, kisiparosok, munkások. A lakások vertikálisan is mutattak ilyesfajta elrendeződést: a 19. században az első emelet utcafrontos lakásában maga a bérház tulajdonosa lakott; tekintélyét jól mutatta, hogy szőnyegezett lépcsőn lehetett feljutni hozzá.
Ez a fajta heterogenitás az I. világháború után csökkenni kezdett, a bérházakat államosították. A 40-es évek végére, az 50-es évek elejére a nagyobb lakásokat társbérletesítették, vagyis új családokat költöztettek be, a régi lakókat a lakás leválasztására kényszerítették. A házak állapota romlott, a magasabb státuszú, a rendszer által privilegizált lakók a budai hegyvidék szintén államosított villalakásaiban kaptak lakhatási lehetőséget, helyükre egyre alacsonyabb státuszú családok kerültek. De itt jutottak lakáshoz azok a sokgyerekes családok is, melyek számára a hatóságok nem tudtak az új lakótelepek nem elégséges szobaszámú lakásaiban megfelelő elhelyezést biztosítani, vagy azok az egyedülálló öregek, akik nem tudták volna az új lakással járó költségeket fedezni.
Vigyázz, jön a drótostót!
Az élet mai szemmel egyáltalán nem volt komfortosnak mondható. Több lakásban a konyhában vagy – hideg időben – a cserépkályhával vagy gázkonvektorral fűtött szobában felállított lavórban lehetett csak fürdeni, a WC-t pedig 2-3 lakásonként közösen használták, a folyosó végén. Az udvarra néző lakások sok fényt nem kaptak, de a kevés napfény nem jelentette azt, hogy minden kopár volt: a lakók sokszor valóságos oázist varázsoltak az udvarra, talán épp az 1979-es, Égigérő fű című film mintájára, melyben egy kisfiú befüvesíti a gangos bérház udvarát.
Annak ellenére, hogy a gangos bérházak körülményei nem voltak túl komfortosak, a lakók szoros közösségi életet alakítottak ki. A belső udvarok gyakran olyan események színterei voltak, mint az ünnepek, a családi események vagy akár a szomszédi összejövetelek. Az élet természetesen a gangon és az udvaron folyt. Sok helyen talán a mai napig megmaradt szokás, hogy – akárcsak falun a ház tornácán – a gangos bérházakban a nénik a konyha elé kitett hokedlin felügyelték a gyerekek játékát, ha épp nem a szőnyeget porolták az udvaron. A szőnyegporolót persze nem mindig használták rendeltetésszerűen a lakók, hiszen kiváló játékul szolgált húzódzkodásra, pörgésre, mászókázásra is.
Tulajdonképpen az egész ház egy nagy játszótér volt a gyerekek számára: a cseléd- és a főlépcsőn fel-le lehetett szaladgálni, vagy a gangon focizni – bár a lepattanó gumilabda általában a házmester zsákmánya lett. A gyakran ruhaszárításra használt padlás is kiváló helyszínt kínált a bújócskázásra, az első emelet és a földszint között elhelyezkedő félemelet vagy mezzanin pedig átjárót biztosított a lépcsőházak között, ezért ha a gyerekek át akarták verni a házmestert, a mezzaninon keresztül tudtak egyik lépcsőházból a másikba átmenni, és sokszor füttyjeleket használtak, ha kommunikálni akartak egymással.
A gangos bérházakban a házmester és az egyéb tisztségviselők előtt nem igazán maradhatott semmi titokban. Az 50-es, 60-as években 10-kor záródtak a házkapuk, aki ezután tért haza, annak a házfelügyelő nyitott ajtót, nem éppen őszinte mosollyal, de 2 forint kapupénzért cserébe. A házmester szervezte a ház dolgait, a viceházmester dolga volt a takarítás. A szódás, az ószeres, a szenes, a jeges, a köszörűs, a zenészek és a verklisek a gangos bérházak gyakori vendégei voltak még a 40-es, 50-es években is. A drótostót, becenevén a dróti-fóti gyakran kiabált fel az udvarról, hogy megfoltozza-javítsa a lakók törött cserépedényeit és lyukas fémedényeit. Munkájáért cserébe újságpapírba csomagolva dobálták le neki a filléreket a gangról. A szülők gyakran rémisztegették azzal neveletlen gyerekeiket, hogy „ha nem fogadsz szót, majd elvisz a drótostót”. Mára kikopott fogalommá vált az „ágyra járó” is, aki ismeretség vagy hirdetés alapján csupán egy éjszakára kapott szállást valakinél. Este érkezett, korán indult, a konyhát nem használhatta, de nem kellett drágább munkásszállásért vagy kollégiumért fizetnie.
Az illatok is jellegzetesek voltak a körfolyosós házakban: a nyitott konyha- vagy lichthófablakokon keresztül könnyen kideríthető volt, ki főz illegálisan pálinkát, milyen befőtt készül éppen, vagy mi lesz a vasárnapi ebéd. És bár idővel az átalakítások miatt a lakók nagyobb intimitáshoz jutottak, és már kevésbé láttak bele egymás életébe, ezzel együtt a zártság is megjelent, gondoljunk a felrácsozott ablakokra vagy arra, hogy ma már gyerekzsivajt is alig hallani a bérházak udvarán.
Bár a századfordulón jelentek meg a gangok, nem egyik pillanatról a másikra alakultak ki, ráadásul érdekes maga a folyamat is, ami belejátszott a létrejöttükbe. Az ikonikus függőfolyosók keletkezésének okairól és történetéről ebben a cikkünkben írtunk. Ha pedig képeket nézegetnétek a gangéletről, ebben a cikkünkben találtok egy komplett összeállítást.
Felhasznált irodalom:
- Budapest – a városszerkezet történetének nem-ökológiai vizsgálata
- Zöldi Anna: Gangos ház karantén idején, Építészfórum, 2020
- Anno Budapest: Azok a csodálatos gangos házak
(Borítókép: Fortepan)
