Nem is nagyon tudjuk, hogy a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant vagy a Rossz verseket szeretjük-e jobban. Reisz Gábor látásmódja, humora, öniróniája, a felnőtté válás és az élet értelmének keresése olyan coming-of-age filmekben teljesedik ki, melyek zsigerien magyarok, mégsem közhelyesek, sziporkázóan humorosak, mégsem akarnak mindenáron nevettetni. Eddig a kedvesen szerencsétlen karakterek kidomborításában, részletes karakterrajzaiban lubickolt, a Magyarázat mindenre viszont senkire sem zoomol rá annyira, hanem a közöset, az egészet nézi, kisebb és zanzásított személyiségrajzokkal. Pont annyira mutatja be a szereplőket, hogy megszeretni azért ne tudjuk őket. Szimpatizálni tudunk esetleg valakivel? Talán mindenkivel, egy picikét, de összességében senkivel sem.
2,5 óra a játékidő, ami hosszú, és első körben arra is gondoltunk, hogy talán rövidebben közönségbarátabb lehetne. Két nap leülepedés után viszont mégis arra jutottunk, hogy így volt jó. Pont az imént megfogalmazott gondolat miatt: mert így aztán kiderül, hogy a nézővel is baj van, ugyanakkora, mint a vásznon látott szereplőknél.
Minket is bedarált a rendszer, Ábelek vagyunk, Györgyök, Jakabok és Jankák is.
Minket is bedarált a rendszer, Ábelek vagyunk, Györgyök, Jakabok és Jankák is.
Az alapszituáció szerint Ábel éppen a rettegett érettségire készül a jelen Budapestjén: valahol a Gellért-hegyen tanul nap mint nap, közben sokat csetel osztálytársával, Jankával, néha pedig biciklire pattan, hogy kiszellőztesse a fejét. Azt a fejet, amiben szerinte nem túl sok tudás van, egyedül az realizálódik benne hétfőn, hogy tetszik neki Janka, és menne vele a Balatonra. Egy hét történéseit követhetjük végig, ettől a felismeréstől egészen egy mondvacsinált botrányig, ami egy zavarodott tini bizonyítványának magyarázata (szó szerint) és a sértett szerelmes bosszúja, ami nem akart az iskola falain kívülre kerülni, mégis megtörtént.
Megszokhattuk Reisztől, hogy érzékletesen mutatja be a közelmúltat, az ő saját gyermekkorának jellemzőit, ahogy a mostot is ügyesen karikírozza ki. Ez a legjelenebb jelen, amivel találkozhatunk: a minimum két részre, de inkább apró szilánkokra hullott ország, ahol a falnak is füle van, mindenki sértett valamiért, sokaknak jobban fáj a múlt, mint a jelen nyomora, mások pedig nem értik, hogy miért a megtépázott évszázadokon lovagolnak, mikor morálisan nagyobb a gond, mint valaha. A szereplőknél is egytől egyig káosz van, egyetlen kisimult karakterrel sem találkozunk.
A sportos, jóképű, családos tanár látszólag többet foglalkozik a vitálkapacitásával, az iskola régi falitérképeivel, a jelenlegi rezsim galádságaival és a szűkös tanári fizetés miatti esetleges mellékági karrierjével, mint feleségével és a gyerekeivel. Az érettségire készülő kamasz úgy menti a menthetetlent, hogy egy mondvacsinált indokkal mártja be a tanárát otthon, holott jól tudja, hogy csak ő a ludas az elhasalásban. A gyerekre alapvetően büszke szülők aligha hiszik el, hogy Ábel nem ugrotta meg az akadályt a történelemérettségin, ezért belekapaszkodnak fiuk elejtett félmondatába, miszerint azért lett kipécézve az érettségin, mert kokárdát viselt a zakóján. György, a jobboldali érzelmű építési vállalkozó nem hiszi el a közértben tapasztalt árakat, maga sem él különösebb pompában, de semmiképp nem tudja megérteni beosztottja felmondásának indokát, hogy Dániába menne, mert ott jobb az élet. Felesége hol villámhárít, hol fújja a Györgytől hallott rigmusokat. Van még nekünk egy rettegő iskolaigazgatónk, egy feltörekvő, a karrierjét mindenáron építeni akaró, Erdélyből érkezett újságíró lányunk, aki véletlenül fut bele a kokárdás históriába, és nagyot akar vele villantani a jobboldali lapnál, és van persze Janka, aki talán az egész csapatból a legszimpatikusabb. Legnagyobb „bűne”, hogy szerelmes a töritanárba.
Mindenkiben látjuk az embert, az esendőt, az utat keresőt és a zavart, a csalódottságot.
Mindenkiben látjuk az embert, az esendőt, az utat keresőt és a zavart, a csalódottságot.
Nincsen hurráoptimista karakterünk, ragyogó múzsánk, és úgy sztereotip mindenki, hogy közben cseppet sem az. A sorsok egyéniek, a nyomor egy: szeretnének (szeretnénk) tartozni valahova, de aligha fog menni. Amott minden rohad, és nem nagyon van visszaút, emitt hiába lenne gondolat, az egyéni ambíciók kevesek.
A 2,5 órás film tele van nüansznyi megfejtésekkel, nagyon tipikus szituációkkal, mégis egy 25 perces vitahelyzet talán a legfontosabb benne, amit ha magában vizsgálnánk, mégsem érne annyit, mint a további 120 percbe ékelve. Akkor nem tudnánk, hogy az Apa mennyire elfogadó tud lenni elbukott fiával, hogy az igazságharcos tanár mennyire nincsen jelen saját családja életében.
Nincs fekete, és nincs fehér.
Nincs fekete, és nincs fehér.
Vagy talán mégis van: a jelen mindenre ráülő, mindent megfojtó rezsimjét is és a teszetosza együttnemműködőket is kikarikírozó alkotás végül nem pályázott a Nemzeti Filmalapnál (mivel több korábbi pályázatukat és sok más sikeres és tehetséges filmes pályázatát is elutasították). Reisz Gábor és Berkes Juli producer nagyon kis költségvetéssel, 17 fős csapattal, 20 nap alatt forgatta le a Magyarázat mindenre című filmet, az utómunkákban pedig a MPhilms és a Szlovák Audiovizuális Alap támogatta őket.
Bátor vállalás ütős megfejtésekkel, nyitva hagyott kérdésekkel, amiket a nézőnek kell át- és továbbgondolnia. Nagyon fontos kordokumentum Reisz legújabb mozija, kellő érzékenységgel, keserűséggel és sok helyzetet feloldó humorral, kiváló zenével és olyan alkotói kiállással, ami méltán példázza, hogy van értelme értéket és értelmet képviselni egy olyan rendszerben, ahol a művésznek sokszor meg kell „kukulnia”.
