A halál el nem választ – Megnéztük a Világjáték – Polcz Alaine 100 című kiállítást a PIM-ben

Így kellett történnie mindennek. Most, ahogy visszatekintek az életemre, és egyszerre látom, mint egy jó kártyajátékos az összes kártyát, értelmet nyert minden eleme. És ez gyönyörű. Így csinálnám végig az életemet újra. A szenvedéseivel együtt.

Az idézet, sok más idézettel együtt, a Polcz Alaine életéről szóló kiállításon olvasható. Az első gondolata az embernek az, miután elolvasta, hogy igazán irigylésre méltó élete lehetett a pszichológus-írónak és a Magyar Hospice Alapítvány és a magyarországi hospice-mozgalom életre hívójának annak ellenére, hogy szörnyűségek is történtek vele, melyek egész életére kiható testi-lelki traumákat okoztak. Valahogy mindenki ode szeretne eljutni élete végén, napnyugtakor, ami e sorokban megfogalmazásra került. 

Polcz Alaine talán azért is tudta ennyire szeretni, tisztelni és élni az életet, mert sokat foglalkozott a halállal, számára nem tabutéma volt, hanem kutatási terület, mindennapos munka. A halál – és persze vele együtt az élet – közelsége vette körül nap mint nap. Úgy tekintett a halálra, mint más az autószerelésre, az épülettervezésre vagy a tanításra, attól függően, hogy kinek mi a hivatása. Polcz a tanatológia, vagyis a halál és a gyász kutatásának hazai úttörője volt, és sokat foglalkozott halálos beteg gyerekekkel is, a sorsukkal és persze a szüleikkel is, akiknek fel kellett dolgozniuk a gyermekük elvesztését. Élharcosa volt annak, hogy lehetőség szerint mindenki otthon, a családja körében távozhasson az élők sorából.

Polcz Alaine (Polcz Ibolyaként) egy kis erdélyi faluban született, ami 1922-ben olyan volt, mint egy mesebeli település a gyönyörű hegyek között. Az idill nem tartott sokáig, a II. világháború törte meg, ami a fiatal és már házasságban élő nő életében kitörölhetetlen traumát okozott. Csákváron töltött pár hónapot, ahova megérkeztek a felszabadító szovjet katonák, akik nagyjából úgy kezelték a helyi lakosságot, mint az ellenséget. A katonák fosztogattak, erőszakoskodtak, gyakoriak voltak a csoportos megerőszakolások, és ezt a sorsot a kimondottan szép és vonzó Polcz Alaine sem tudta elkerülni. 1991-ben megjelent és több nyelvre lefordított, díjakat nyert, nemzetközi sikert aratott önéletrajzi regénye, az Asszony a fronton pont erről szól, a vele szemben elkövetett megaláztatásokról, erőszakról, na meg a túlélésről, egy asszonyi sorsról háborús időkben.

Amikor Polcz megírta a könyvet, akkor már rég második házasságában élt az író Mészöly Miklóssal, aki nemcsak támogatta felesége ilyen irányú ambícióit, de egyengette is az útját, segített neki íróvá válni. Polcz Alaine nemcsak regényt írt, hanem bábmeséket, szakácskönyveket, esszét a rendről és a rendetlenségről, pszichológiai témájú munkákat, valamint egy amolyan „beszélgetőkönyvet” Bíró Bertáról (Az életed, Bíró Berta), akit gyerekkora óta ismert, és akihez egész életén végighúzódó, mély barátság fűzte, minden évben találkoztak, több évtizeden keresztül leveleztek. A kiállítás külön szekciót szentel ennek a meghatározó barátságnak, ahogy a Nemes Nagy Ágneshez vagy Vajda Júlia festőhöz kötődőre is külön kitér. Látható itt az a festmény is, amit egy másik festő, Sváby Lajos Polczról és Mészölyről készített. A házaspár kapcsolata nem kapott ugyan külön falrészt, de nem is kellett, az író férj ugyanis több helyen is felbukkan a kiállításon, szinte végig ott látjuk a felesége mellett.

Egészen intim részleteket is megtudunk kettejük életéből, például azt, hogy a megismerkedésüket követően Mészöly végső nyugalomra helyezte Gergely nevű, bohém és csapodár énjét egy koporsóvá alakított gyufásdobozba. De az az idézet is sokat elárul róluk, amiben az íróvá válás felé haladó, még amatőr Polcz Alaine-t a vérprofi férje terelgeti a maga eszközeivel és modorában:

Egyszerűen fogalmaztam, viszont tele hibákkal, és ő azt mindig szépen, gyönyörűen helyre tette, és aztán mondta reggel, hogy fejfájást kapott, és hogy hogyan lehet így írni magyarul. [...] Ezalatt, azt hiszem, hogy megtanultam írni.

Polcz Alaine életét végigkövetni a róla szóló kiállításon egyfelől rendkívül megható és felemelő élmény, akiben van empátia és érzések, a saját életét is elkezdi utána jobban szeretni és becsülni. Van azonban egy másik része, ami letaglózó erővel vágja gyomron, ez pedig Polcz Alaine gyerekekkel – de nem csak a halálos betegségben szenvedőkkel – kapcsolatos munkásságának részletezése meg a halálhoz való (nem csak) szakmai viszonya és az a küzdelem, amit az emberhez méltó elmúlásért folytatott és ami a magyarországi hospice-mozgalom elindításában, majd pedig az alapítvány létrejöttében végződött. Példás, tiszteletre méltó életút az övé, és az ember bánja, hogy nem ismerhette személyesen, ugyanakkor a kiállítás megnyugtató ebből a szempontból is, mert bizonyítja: bár Polcz Alaine már több mint egy évtizede nincs velünk, a halála nem foszt meg minket tőle: könyveiből és abból, amit alkotott meg elért, megismerhető.